aa
Tartalomjegyzék

GONDY ÉS EGEY FÉNYKÉPÉSZETI
MŰINTÉZETE DEBRECENBEN

*

Átdolgozott és javított kiadás - 2015





“Ha nézeteimet, érzeményeimet olykor a sajtó útján közlöm, korántsem írói viszketegségből teszem, nem vagyok regényíró: nem költök, csak fényképezek. Hogy melyik oldalát veszem a körforgó eseményeknek vagy egyes alakjainak, az tisztán egyéni felfogásomtól függ. Minden kép csak a vele szorosan összefüggő távlatában helyes és csalódáson alapul, nem, mint a szobormű, mely centiméter után készül, és a realitást kézzelfoghatólag ábrázolja. Képírói munkámban legfeljebb álláspontom esik bírálat alá, de a tárgyak tiszta visszatükröződését és annak élvezhetőségét nem annyira »száraz lapjaimnak«, mint inkább helyesen köszörült nagyító lencséimnek köszönhetem. Fejemre borítom tehát mesterségemhez híven a fekete lepelt, és az objectiven át némi objectivitással akarok olvasóimmal érintkezni.”

Gondy Károly

*

ELŐSZÓ

A debreceni Gondy és Egey fényirdán kívül nem sok olyan XIX. századi fényképészműtermet tart számon a magyar fotótörténet, amelynek munkássága a hatalmas mennyiségű, több évtizedet felölelő, egyben megőrződött fényképanyagnak köszönhetően, folyamatként lenne vizsgálható.

A Debrecenben 1865-1909 között fennállt Gondy és Egey fényképészműterem gazdag örökségének gerincét a műterem utánrendelő-könyvei jelentik, amelyekbe a regisztráció végett csaknem negyven év minden portréfelvételét beragasztották a fényképészek, s amelyek így a XIX. század második felének teljes lenyomatát őrzik, változatos képét nyújtva a társadalmi osztályoknak, korcsoportoknak, családi- és baráti viszonyoknak: Debrecen városának és a fényképész munkájának. A sokrétűen vizsgálható fényképhagyatékot a vele foglalkozó kutatók mindezidáig mégis csupán alkalomszerűen használták, illusztrációnak vagy adatnak dolgozva fel a portréképeket, családi, históriai vagy viselettörténeti szempontokat érvényesítve; egészében még nem publikálták, nem elemezték. A mi munkánknak ez a feldolgozás, a képek sorozatának, mint egésznek értelmezése, abból, amennyire lehetséges, a műterem történetének, fényképész és modellje viszonyának, a műhelygyakorlatnak kibontása, mégis csak egyik, bár nagyon fontos részét képezi – s a megközelítéseknek azon sokasága miatt, amelyeket a hagyaték lehetővé tesz, a kutatás és feldolgozás e munka révén sem tekinthető befejezettnek.

Forrásfeltáró munkánk során az vált mindinkább érdekessé, miként lenne megragadható a képeken és a képek mögött látható, sejthető, társadalmi meghatározottságaiban élő ember. Sajátos forrásunk, Gondy Károly fényképész városi anomáliákat tárgyaló újságcikkeinek feltárása és elemzése után pedig világossá vált, hogy sem a személyes, sem a mesterségtörténet rajza nem alkotható meg a befogadó társadalom, a város megrajzolása nélkül. Munkánk során igyekeztünk a legapróbb adatnak is hátteret építeni, s így minél életszerűbbé tenni a képet – csak remélhetjük, hogy az így keletkező kulissza elemei szétbonthatatlan, szerves egységet alkotnak, hiszen egyik elem sem fontosabb a másiknál: ugyanolyan súllyal esik latba a személyes történet, a mesterség, a társadalom és a város története – a fényképészéletek, sorsok és pályák egyéni döntései és választásai, sikerei és kudarcai éppen úgy, mint az ezeket lehetővé tevő vagy éppen megakadályozó társadalmi környezet: a város.

Szubjektív szemszögű forrásaink feldolgozása révén eddig ismeretlen, mert megtapasztalhatatlan szemponttal bővülhet a vidéki fényképészmesterségről való tudásunk, hiszen ilyen személyes aspektusból eddig nem nyílt lehetőség megvilágítani egy mester életét, gondolatait, világnézetét, ízlését. Miután azonban a befogadó társadalmat ezen a szubjektív szemüvegen át szemléltük, a múlt kulisszájának felépítése során leginkább azzal kellett megküzdenünk, hogyan tegyük a képet mégis általánossá. Noha az írás során sokszor éreztük úgy, hogy inkább regény, mint történeti munka születik, ami elkészült, az talán mégsem fikció – éppen csak retusált fénykép.

Egy fényképészmester életén és személyiségén átszűrve egy társadalom, egy város rajzát találhatják tehát e könyvben, Gondy Károly fényképész szemével láttatva a XIX. század végi Debrecent; a fényképész tekintetében – és objektívjében – pedig a városlakók, a képek szereplőinek pillantása tükröződik vissza.

Ha sikerült a szemlélőket az eddig lehetségesnél személyesebb közelségbe engedni a képekhez – akkor e munka elérte célját.

*

A könyv jelen, digitális kiadása alkalmával, kihasználva az elektronikus tartalomszolgáltatás formátumát és tárhelyét, megpróbáltuk illusztrációként a lehető legnagyobb mennyiségű képanyagot csatolni a szöveghez. Feldolgoztuk a műterem utánrendelő könyveinek teljes képanyagát, 32.227 portréfotót, amelynek feltöltése folyamatos, s amelyet keresőmodullal ellátva könnyen használhatóvá tettünk, több irányú keresést téve benne lehetővé. Kibővítve a szövegközti illusztrációs és dokumentációs anyagot, megnézhetők a Déri Múzeum Fotótárának a műteremben dolgozó mesterek keze alól kikerült egyéb felvételei is, csoportképek, tájképek, eseményfotók; és a műtermi gyakorlatot példázandó, teljes albumoldalak. Végül elkészítettük a nyomtatott kiadásból helyhiány miatt kimaradt képes verzókatalógust, amely megkísérel rendet tenni a műterem által használt rektók és verzók sorrendjében, megközelítőleg évszámokhoz kötve azokat. A szövegben javítottuk az első kiadás esetleges tévedéseit, beledolgoztuk az új kutatási eredményeket, és ennek fényében a szöveget ezután is folyamatosan frissíteni tervezzük.

Az olvasóknak interaktív felületet nyitottunk, amelyen lehetővé kívánjuk tenni a felmerülő vitás kérdések megbeszélését, az előforduló hibák vagy téves következtetések jelzését, adatok, nevek kiegészítését, módosítását, esetleg saját képek feltöltését, illetve a múzeummal való kapcsolatfelvételt a gyűjtemény képeiből való igényléshez.

A FÉNYKÉPÉSZIPAR KEZDETEI DEBRECENBEN

A daguerrotypia 1840-es évekbeli, de főleg a vizitkártya 1854 utáni elterjedését követően, szerte az országban, így Debrecen vidékén is megjelentek az arcmás azonnali megörökítésének ígéretével kecsegtető vándoriparosok. Voltak közöttük, akik csak az eszközöket árulták e mesterséghez, akadtak a szolgáltatásukat fényképezéssel is kiegészítő vagy megsegítő arcképfestők és rézmetszők, a fényképet olajjal festménnyé alakító, vagy festményeket fotográfiai úton sokszorosító vállalkozók. A fényképészipar e korai hősei még nem vetették meg a lábukat sehol, vándorlásuk során, egy-egy helyen néhány napot időzve csupán, kiadó szobákban szálltak meg, amely irodaként és alkalmi sötétkamraként is szolgált, s amelynek udvarán, egy ideiglenes deszkaalkotmányban vagy sátorban fényképezhettek, de sokszor már az előhívás után továbbálltak, s a kidolgozott képeket postán továbbították a megrendelőknek.

Ilyen vándorfényképészként érkezhetett a városba, talán a nyári vásár idejére, 1861 középén Szentkuty István „fényképész és gyógyszerész” is, aki azonban, meglátva a fényképész nélkül szűkölködő városban a szabad piac lehetőségét, már nem állt tovább.

Szentkutynak ekkor még Pécsett volt önálló műterme, sőt, éppen ez idő tájt készült úgy fejleszteni azt, hogy ne csak a kép kidolgozása, hanem maga a felvétel is „szobában” történhessen, miáltal „a gép előtt ülő egyén nem lesz háborítva sem bámészkodó idegenek, sem az idő viszontagsága által  ”. Debreceni hirdetésében címet nem ad meg, könnyen lehet, hogy ezek az első felvételek még szabad ég alatt vagy sátorban, vásári körülmények között történtek – decemberben csak a napsütéses órákban, borús időben csak 11-től 12-ig vállalt felvételeket, noha pécsi műtermében októberben egész nap dolgozott – s a Debrecenben elkészített képeket Pécsen dolgozta ki, ahogy ezt más kollégái is megtették később  . Másfél évvel későbbi hirdetésében ígéri, hogy „a vásár alatt úgy mint máskor is a most divatban levő vizitkártya alakú fényképecskékkel [...] élethű és finom eredetiben és másolatban szolgálhatok – postai szétküldés mellett ”.

A Széchenyi utca látképe, 1896-1915 között. A Királyi Itélőtábla emeletes épülete utáni szakaszon, az 1780 szám alatt lakott és fényképezett Szentkuty István 1861 nyara és 1863 nyara között. Képeslap, OSZK Plakát- és Kisnyomtatvány Tár

1861 végén karácsonyi és újévi ajándékul ajánl általa készítendő arcképeket, de talán a megrendelések sokasága miatt, nem végez a vállalt munkával idejében; ezért a következő évben már december elején figyelmezteti erre a közönséget .

1863 elején a fényképészt a városban már „végképen megtelepedett”-nek nevezi egy újságcikk, akinek állandó címe is van immár a Széchenyi utcán, fényrajzi műteremmel, ahol külföldről hozatott, egyszerre négy vizitképet előállítani képes, kettős tárgylencséjű gépet és szakértő, párizsi segédet alkalmaz. Noha a „közönség kívánalmainak” ezen a helyen is „ szép sikerrel tesz eleget ”, miután azt tapasztalta, hogy „Debrecenben a magyar fényképész is megélhet”, elhatározta „egy a legújabb minta szerinti emeletes fényirdát” építtetni .

Amikor azonban Szentkuty új fényirdáját márciusban építeni kezdik, az már csak a második lehet a városban, mert januárban a Piac utcai Schäfer háznál megnyílt Müller Lajos fényirdai terme.

Debrecen első állandó fényképésze tehát Szentkuty István volt, de az első önálló fényirdát Müller Lajos építtette.

Mindketten fontos szerepet játszottak, nemcsak a debreceni fényképészipar kezdeti történetében, de könyvünk hőse, Gondy Károly sorsának alakulásában is.

Szentkuty szerencsés pillanatban érkezett: Debrecenben ekkor zajlott le az a város történetében egyedülálló, ekkor is alig néhány évig tartó szellemi pezsgés, amelyet az önkényuralom szorításának lazulásakor érzett szabad levegő táplált: vállalkozó kedvű, friss szemléletű, szabad szellemű, önerőből felemelkedett, külföldet járt polgárok hallatták ez idő tájt a hangjukat, egyesületek alakultak, építkezések kezdődtek – az ifjú kapitalizmus küldte követeit. A polgári gründolások egyik legjellegzetesebb alakja és előmozdítója Farkas Ferenc vaskereskedő, iparkamarai elnök, „minden hazai ügy mecénása” volt, aki igazi polgárként és széplélekként elsősorban a kulturális kezdeményezéseket támogatta. Számos egyletben viselt tisztsége mellett ő volt a Zenede egyik alapítója és első elnöke, a Színügyegylet elnöke és az általa kiadott egyleti közlöny, a Hortobágy című „közhasznú és mulattató hetilap” megindításának ötletadója, valamint, s nem utolsó sorban, az éppen ekkor elkészült, első állandónak nevezhető színházépület, a péterfiai deszkaszínház megépítésének kiharcolója, mecénása, művészeti tanácsadója, később a kőszínház lelkes szorgalmazója és az érte indított gyűjtés vezetője. Ő volt az, akit minden bizonnyal nem volt nagyon nehéz meggyőznie Szentkutynak, hogy frissen épült, Piac utcai házának udvarára fényképészműtermet építtessen, s azt éppen neki adja bérbe, hiszen törekvéseik egymást támogatták. Így történt, hogy „az emeletes üvegtermet Vecsey úr építteti, a művészetek lelkes barátja, Farkas Ferenc úr udvarán és költségén, kinek e tényét bátran azok közé sorolhatjuk, melyek városunk szépítése és emelése ügyében történnek és a kor érdemkönyvébe íratvák”. Vecsey Imre egyébként szintén e lelkes, a haladás érdekében mecénás-hajlandóságú polgárok egyike volt (és véletlenül Farkas Ferenc szomszédja), építőmester, akinek a polgáriasodó, városiasodó Debrecen ma is látható, jellegzetes arcát köszönheti. Ő volt az építője s néha tervezője is számtalan olyan belvárosi lakóháznak, mint a Csanak- vagy a Sesztina-ház; és középületeknek, mint a kőszínház, a gőzmalom és a gázgyár.

A Piac utca a Farkas házzal, 1900. Képeslap, DM Történeti Tára

Az építkezésről tudósító újsághírekből bajos lenne megállapítani, milyen lehetett az emeletes üvegterem. Ebben az időben már több módon hoztak létre ilyen rendeltetésű helyiségeket: vagy egy épület belső, zárt udvarán húztak fel faszerkezetes, üvegfalú, ideiglenes építményt, vagy kihasználatlan tetőtereket építettek be, olykor a tető teljes elbontásával és emeletráépítéssel, az utcára néző üvegportál kialakításával, vagy egy másik házhoz építettek melléképületet. A fogalmazásmódokból mindegyik változatra lehetne következtetni, hiszen előfordul a „legújabb minta szerinti emeletes fényirdát (építtetek)”, az „emeletes üvegtermet Vecsey úr építteti Farkas Ferenc udvarán”, a „Farkas-féle piaczutcai házban lévő fényirda”, a „fényirdát szerel föl a Farkas-háznál”, „a Farkas-ház emeletében levő fényirda”, végül a „fényirdai épület” fordulat egyaránt. Egyik sem zárja ki a másikat, hiszen emeletes éppúgy lehetett a fényirda a tetőtérben (lásd pl. Simonyi), mint ahogy udvaron levőnek mondják akkor is, ha az emeletre vagy a tetőtérbe kellett felmenni, hiszen onnan esett a bejárás, nem az utcáról (lásd Strelisky).

Vecsey Imre tervrajzából és az építési engedély kiadását jóváhagyó iratból azonban kiderül, hogy a fényirda külön, emeletes épületben van ugyan a ház udvarán, mégis a házban magában, mert ebben az esetben a „folyamodó Hatvan utca 1584ik számú házának déli szárnyát, mely jelenleg földszinti épület” építtette át „ szabályszerű fél ereszes fedél alá, emeletesre”. A tervrajzon látható, hogy a fényirda három vagy négy helyiségből állott, bár sajnos a funkciókat nem tüntették fel rajta. A földszinten lehetett a váróterem, az öltöző és az iroda, az emeleten középen a felvételi terem, szélről pedig a laboráló helyiségek (érzékenyítés és kazettacsere, előhívás, mosás, retusálás és kasírozás, mint minimálisan szükséges funkciók számára, amelyek közül az egyiket ráadásul teljes sötétségben, a másikat nappali világosságnál kellett végezni). A tornyocska, mint természetes napfénnyel megvilágított helyiség szolgálhatott a képek másolására. A rajz nem teszi egyértelművé, de a tető dőlésszöge, (és a hírekben olvasható 'üvegműterem' kifejezés is) arra utal, hogy az építmény teteje üvegből volt, amelyet a betervezett oszlopok tarthattak, hiszen az udvaron álló épületbe még a nagy ablakokon sem áramolhatott be a fényképezéshez elegendő fény; a hátsó fal pedig nem lehetett üvegből, mert azt a szomszéd épület takarta el.

T. Farkas Ferenc úr Hatvan utca 1581dik számú oldalépülete, fényirdává leendő átalakításának terve. Vecsey Imre építőmester rajza, 1863. HBML
A Hatvan utca 1581 illetve Piac utca 1584 számú telken álló ház (később Piac utca 9.) udvara , ahol (a bal oldali, a képen nem látható oldalépületben) Szentkuty fényirdája felépült. Piribauer István felvétele, 1938. DM Fotótára
A fényirda-épület hátsó falához simuló régi Kenessey-ház, mellette Vecsey Imre háza. Zoltai Lajos felvétele, 1913. DM Fotótára

A fényirda-helyiség a Piac utca 1584 szám alatt két hónap alatt készült el: 1863. április 15-e körül kapták meg rá az építési engedélyt, ekkor kezdhették a munkálatokat, június 7-e körül pedig már „közhasználat végett megnyittatott”. Június 21-e előtt helyezték el a kirakatokat a Farkas-ház bejáratában, amelyekben megtekinthetők voltak a fényirdában készült, „ helybeli ismert egyéneket ábrázoló arcképek.”

Bagdi István fényképész kirakata a Farkas ház bejáratában – ahol hetvenöt évvel korábban Szentkuty Istváné is lehetett. Piribauer István felvétele, 1938. DM Fotótára  

A fényirda „építésénél a célszerűség mellett a kényelemre is nagy gond fordíttatott s tisztelt vendégei elfogadására csinos társalgóterem szereltetett föl. A váróterem a felvételi helyiségtől el lévén különítve, a fényképezés háborítatlanul mehet véghez, s ezentúl az élethű, élesrajzú, finom s tiszta képek készítését borús vagy szeles idő nem akadályozhatja.” „Szentkuty úr fényirdáját a legújabb modorú gépezetekkel, drapériákkal bőven és ízletesen” szerelte fel.

Szentkuty István debreceni verzója, 1861-63. DM Fotótára
Szentkuty István debreceni verzója, 1861-63. DM Fotótára
Szentkuty István Debrecenben készült fényképe: Sárváry Elek író, a Hortobágy szerkesztője. 1861-1863 között. DM Fotótára

Mindeközben Müller Lajos, aki 1862 őszén kért engedélyt a várostól fényirdai terem építhetésére, 1863 januárjában közhírré teszi annak megnyitását a Piac utca 2140 szám alatti ún. Schäfer-háznál. Tervrajzok híján nem tudható, ez a megjelölés a házat vagy a ház udvarát jelenti-e; az azonban, hogy télen is dolgozott, valamint, hogy a lakása is ebben az épületben volt, inkább a hozzáépítéses megoldást valószínűsíti, s nem kifűthetetlen, könnyűszerkezetes udvari helyiséget.  Üzletnyitásáról a fényképész kicsit furcsa szövegű hirdetést jelentet meg, amellyel mintha nem is fotóműtermet reklámozna: „minden alakban és nagyságban képek, úgy a természet valamint másolatok után, a leghívebben találva készíttetnek. Nemkülönben tájképek, acélmetszetek, festések, épületek, úgyszinte hullák is a legtisztábban és legélesebben készítve szolgáltatnak ki”.

A Schäfer alapítvány bérháza a Piac utca 2140 szám (Piac utca 38.) alatt, amelyben 1863-1865 között Müller Lajos fényképészműterme volt, az 1944-es bombázás után. Ismeretlen fényképész felvétele. Reprodukció, DM Történeti Tára
A Schäfer-ház udvara, Berzéki Sándor fotóműtermével, az 1930-as években. Ismeretlen fényképész (Berzéki?) felvétele. Reprodukció, DM Történeti Tára

Müllert ebben az időben jól ismerte már a debreceni közönség, hiszen vándorló táncmesterként évek óta tanította a debreceni előkelő családok fiait és lányait táncolni; ahogy nem mulasztotta el tánciskoláját megnyitni ezen az őszön sem. Fényképezni sem most kezdett, 1860-ban már Rozsnyón dolgozott (meg talán Rimaszombatban is: vándorfényképész lehetett); és nem csak Debrecenben volt úttörő, mert ez év szeptemberében, a kolon megnyitása előtt, Miskolcon is fényirda építését hirdeti, amely ott szintén az első volt: a Széchenyi utca 4 szám alatti Noszticius házban működött, 1865-ig. Debreceni elfoglaltságai idején a miskolci műtermet egy megbízottja vezette, majd 65-ben Götz Károlynak adta azt át, aki még 1880-ig dolgozott benne. Maga Müller 1870 körül végleg felhagyott a fényképezéssel, s ezután minden idejét a tánctanításnak szentelte.

Müller Lajos táncmester és fényképész egész alakos képe Gondy és Egey műterméből, 1870. DM Fotótára
Müller Lajos táncmester és fényképész portréja Gondy és Egey műterméből, 1871.  DM Fotótára

Ekkor azonban Müller fényképész még hiszi, hogy megállhatja a versenyt, és terjeszkedik, gyarapodik, új technikákat tanul, hogy a közönséget magához édesgesse. E célból először júliusban „fényirdai terme mellé egy külön, fényesen bútorozott elfogadási termet építtet”, ősszel pedig új berendezéssel és „ új díszítménnyel látja el műcsarnokát”. Egyetlen városbeli versenytársával azonban nemcsak fényirdája díszítményeivel, hanem fényképeinek minőségével is megmérkőzik, amikor mindketten elkészítik a főiskolai tűzoltóegylet 80 tagjának csoportképét, s azt mindketten közszemlére is teszik kirakatukban. Mindkét felvétel kellőleg éles volt, de Müller a maga képét még meg is színezte némileg – bár (s talán éppen ezért tette) az olajjal átfestett, színezett kép inkább Szentkuty profilja volt. Később a város nevezetes épületeinek s pontjainak fényképsorozatát árusítja, s miután ezen az őszön „a Pesten létező porczellán-fényképészeti társulatnak tagja lett, képesítve van a még kevéssé ismert porczellán-fényképekkel a közönség szolgálatára állani”.

Müller Lajos első debreceni verzója, 1863 körül. DM Fotótára
Müller Lajos második debreceni verzója, 1864 körül. DM Fotótára
Müller Lajos debreceni műtermében készült felvétel, 1863-65 között. DM Fotótára

Szentkuty Istvánnak azonban nincs ínyére ez a verseny, vagy már ekkor nagyobb szabású tervei vannak egy vidéki fényirdánál, mert még mielőtt megnyitná azt, májusban, már felbukkan egy újsághírben Simonyi Antal neve, bár ekkor még úgy érthetni, hogy Szentkuty debreceni műterme Simonyi pesti műintézetének mintájára készül ( „a Simonyi fényirdájának alakjában” fog megnyílni). Nyáron azonban kiderül, hogy a kapcsolat ennél komolyabb: augusztusra Szentkuty összeszedi a cókmókját és frissen megnyílt műtermét hátrahagyva, Pestre költözik – a fényirdát pedig majd Simonyi Antal, az „országosan ismert pesti fénykép-művész” működteti tovább. Amikor Szentkuty 1863 augusztusában elmegy Debrecenből, feleségét hagyja itt a műterem felszámolására, a megrendelések teljesítésére, ahogy valószínűleg már Pécsről való távoztakor is tette: Papp Anna képzett fényképésszé válhatott az évek során. Az új bérlőt is Szentkuthyné fogadja a műteremben, és ő marad a „főfelügyelő” az átépítés munkálatai alatt is. A Debrecenbe érkező Simonyi Antal ugyanis először nekilát „újabb és célszerűbb építkezésekkel” rendezni a műtermet, annak „alakításánál s fölszerelésénél lényeges változtatásokat” tenni. Építkezésre ugyan túlzott mértékben nemigen lehetett szükség, hiszen a műtermet még alig kezdték el használni, nem tudjuk azonban, Szentkuty mit hagyott itt a felszereléséből, s mit kellett újonnan beszerezni. A végül „gazdagon berendezett fényirda” szeptember 27-i megnyitását követően Simonyi még egy pár napig Debrecenben marad, hogy személyesen indítsa be az üzletmenetet, de az itt készített képeket már pesti műtermében másolja és installálja. Valószínűleg csak az általa, e rövid idő alatt személyesen készített képekre volt ez igaz, mert távozásakor „egyik legügyesebb segédének vezetésére bízandja” műtermét, aki bizonyára birtokában volt a fényképelőállítási processzus teljességének.

Simonyi Antal debreceni címmel kiegészített verzója, 1863-64. DM Fotótára
Simonyi Antal debreceni címmel kiegészített verzója, 1863-64. DM Fotótára
Simonyi Antal debreceni címmel kiegészített verzója, 1863-64. DM Fotótára

Noha a forrásokban egyetlen szó sem esik ennek a bizonyos segédnek a kilétéről, a magyar fényképészeti szakirodalom hagyományosan Gondy Károllyal azonosítja.

A következő év balszerencsével indul Simonyi számára: pesti műtermében egy kollódiumos edény felrobbanása okozta tűz „minden gépet és szert semmivé tett”, a fényirda emeleti része teljesen leégett. Kárát ugyan megtérítette a biztosító, de érthető, hogy a műterem renoválása illetve az új, Duna parti műtermének felépítése körüli gondok és beruházások mellett kevesebb ideje és figyelme jutott debreceni üzletére. A saját al-dunasori házában 1864 nyarán megnyitott új fényirda így lassan a debreceni végét is jelentette; bár egy ideig még együtt szerepel a két cím fényképei verzóján. Lehetséges, hogy 1865 első felében, művezető irányításával, még fenntartotta a debreceni üzletet, mert 65-ben egy hír két éven át tartó működéséről beszél – de ősszel már bizonyosan nem volt Debrecenben. 1864 nyarán súlyos betegség után, 55 éves korában meghalt Farkas Ferenc is, s ez a fordulat szintén nem biztosította a műterem jövőjét. A helyiséget Simonyi elköltözése után valószínűleg soha többé, de legalábbis nagyon sokáig nem fényirdaként hasznosították – mert azt nem tudjuk, hogy az 1918-tól több mint húsz éven át ebben az épületben dolgozó Bagdi István fényképész a régi termeket használta-e. A házat 1972-ben, az Arany Bika új szárnyának építése miatt lebontották.

Az év további részében a debreceni lapok Müller Lajos hirdetéseivel és reklám-híreivel vannak tele: olcsó és 24 óra alatt elkészülő rendelésekről, minden időjárási körülmény ellenében való fényképkészítésről, újonnan berendezett fényirda-helyiségről, kisiskolásokról készített arcképsorozatról – és segéde fényképészeti vegyszerekkel elkövetett öngyilkosságáról olvashatunk. Nagyobb igényű vállalkozása volt annak a díszes „bazár-albumnak” a kiadása, amely az alföldi aszály okozta éhínség enyhítésére, pesti példa nyomán jótékonysági bazárt rendező debreceni hölgyek képeit tartalmazta, akiket az általuk árusított termékekkel örökített meg. „Ez album, mely huszonkét arcképet s azonkívül Debrecennek négy nevezetes pontját foglalandja magában – 10 frtért lesz kapható”, s „jövedelme egyrésze az ínségesek javára van fölajánlva.” Müller fényképész tehát ekkor már ezt is megengedhette magának.
1864. december 18-án megjelent hirdetésében arról értesíti a közönséget, hogy „műtermében jelenleg oly fényképész működik, ki Bécs és Pest legelső műtermeiben több évet töltvén, a fénykép-művészetben annyira gyakorlott, hogy a fényképeket élethű színezettel előállítani képes”, s „e legújabb találmányú chromo-képek a legkedvesebb újévi ajándékot képezhetik”.
Talán nem tévedünk nagyot, ha e fényképészt, akár az előbbiekben a segédet, Gondy Károllyal azonosítjuk, aki hamarosan megnyíló önálló fényirdájában hasonló szövegű hirdetésben ajánlja – saját magát. Nem zárható ki ugyanis annak a lehetősége, hogy a Simonyi műterem bezárása vagy pangása miatt állás nélkül szűkölködő Gondy alkalmilag Müller segítségére volt, mint „ügyes chromo-festő.” Aki ugyanis chromo kép (vagyis üveglap mögé helyezett, egy vagy többrétegű színezett fénykép) készítésére vállalkozott, annak vagy gyakorlott festőnek kellett lennie, vagy külön festőt kellett alkalmaznia – márpedig Gondy, már Simonyinak is rajzkészsége révén volt segítségére. Igaz, festőakadémiát nem végzett, így Müller következő, januári hirdetésének szövege, melyben a nála készülő chromo-képek nagyszerűségét azzal támasztja alá, hogy azok készítésére „rövid időre egy széptehetségű ügyes akadémiai festőt nyert meg”, éppúgy betudható a hirdető közönségvadászó túlzásának, mint Gondy személye elleni érvnek.

Már november 27-én hírt ad arról a Hortobágy, hogy a városban épülő harmadik fényirda a Cegléd utca 27 szám alatt „a közel napokban már megnyílik – e fényirda tulajdonosát nem kevésbé ajánlja az, mikép a fővárosnak egyik első műtermében huzamosb ideig dolgozott közmegelégedésre”. Ha az előbbiekben elfogadtuk, hogy Simonyi (akié „a fővárosnak egyik első műterme”) segédje Gondy volt, akkor e meg nem nevezett fényképész személyében is őt kereshetjük, annál is inkább, mert ezen a címen ő nyitott műtermet, e hír megjelenése után nem sokkal.

GONDY KÁROLY (1836-1909)

Gondy Károly fényképész 1865 körül (későbbi kartonra ragasztva). DM Fotótára

Gondy Károly 1836. október 4-én született Pesten: Carolus Adolphus Gondy néven van bejegyezve a terézvárosi római katolikus anyakönyvbe. Anyja Theresia Gondy, „nobilis domicella”, tehát nemes, de legalábbis előkelő kisasszony, úrhölgy, a gyermek pedig „spurius”, azaz fattyú. Keresztvíz alá is egy leány, Anna Vogl tartotta az újszülöttet. A szülőkre vonatkozó következő adatot a gimnáziumi anyakönyvekben találjuk: itt a gyermek atyja/gondnoka megnevezésű rovatban a „Gondy Károly, kasznár, Nagy-Várad” bejegyzés szerepel.
Miután e két adatot semmi más nem támasztja alá, bármilyen regényes történetet kerekíthetnénk Gondy Károly születése köré; a névazonosságot és azt a körülményt tekintve, hogy az idősebb Gondy viszonylag korán meghal, az is lehetséges, hogy nem a férje, hanem az apja volt Teréziának; a leány pedig talán rokonoknál lakhatott Pesten – hiszen ha szolgálóként dolgozott volna, akkor sorstársaihoz hasonlóan, „ancilla”-ként szerepelne az anyakönyvben – a gyermek apja meg csak később, vagy egyáltalán nem követte őt Pestre. Feltételezésekre azonban nem támaszkodhatunk, így biztosan nem azonosíthatjuk senkivel azt a személyt, akit Gondy édesapjaként emleget. „Apám igazán jeles tudor és még jelesebb tollú levelező volt, még hozzá öt klasszikus nyelven”. „Boldog éveim álmaiból még most is néha megélénkül emlékezetemben Schmid Kristóf azon szép elbeszélése, melyben a megelégedettség jutalmául a legkisebb kenyérkébe volt az arany belesütve. Ma nem bíznám e mesében, valamint édesapám már akkoriban sem bízott, a midőn velem egy lisztféreg nagyságú kiflit vitetett fel a városházára, a miért a kifli készítőjét, filigrán kézi ügyességéért, keményen megjutalmazták”. Gyermekkorára visszaemlékezve mindenesetre többször is árva gyermekként aposztrofálja magát, s az tény, hogy mire elkezdi a második gimnáziumot, vagyis 12 éves lesz, az anyakönyv gondnok-rovatában már Richter Benjámin, Újvilág utcai szabó neve szerepel. Az Újvilág utca és a vadszőlő-lugasos belső udvarú ház lesz ezután Gondy Károly otthona is, tanulmányai során mindvégig. Richter egy ízben mostohaatyjaként van bejegyezve, gyámjaként így valószínűleg édesanyja férje is volt, de erre sincsen adatunk.

Richter Benjámin szabómester, Gondy Károly nevelőapja. Gondy és Egey felvétele, 1870 körül.  DM Fotótára

Elemi iskolába a Németh Endre főtanító vezetésével, talán a Plébánia utcában működő, „Pest szabad királyi városa nyilvános magyar tanodájába” íratják, ahol első rendű, de nem jeles tanuló. Tanulmányait 1842-43 körül kezdhette, hogy a „kezdők” és „olvasgatók” korán túljutva, 1844 őszén az első osztályban katolikus hittant, betűvetést, összhangzást, magyar és német olvasást, írást, fejből és számokkal való számolást, helyesírást tanuljon, és „divatos magyar szókat gyakoroljon”. A második osztályban mindez bibliaismerettel, nyelvtannal, szépírással, honi történettel és földleírással egészült ki. A harmadik osztályt ez időben vezették be, nem tudjuk, Gondy elvégezte-e azt is, arról nincs adatunk, mit csinált az 1846/47-es tanévben. „Nyolc éves koromban a második elemi osztályban arról voltam nevezetes – meséli iskolai élményeit – hogy szépen és helyesen tudtam írni. Az év végén tett vizsga alkalmával szépen felöltöztettek, és akaratom ellenére kesztyű-békóba szorították kacsóimat. Kínomban majdnem megtanultam fütyölni. Tanner István tanítóm – ki később énekes lett és ez utóbbi minőségében a helybeli színháznál is volt szerződtetve – egy hosszú szál krétát nyomott a markomba. Így állottam ki a nagy hallgatóság előtt az emelvényre, melyen egy nagy fekete tábla díszlett. E nem várt kitüntetéssel felébredt bennem bizonyos neme a büszkeségnek és az öntúlbecsülésnek. Mint a nap hőse érezhetően nőtt alattam a föld, míg a díszes közönségen végigpillantottam. Diktáltak azok a pesti sváb bürgerek sok cifra mondatot, de nem fogtak ki rajtam. Egy gazdag, Wagner nevű pékmester, kinek Tóni fia velem ugyanazon osztályba járt, nagyon zokon vette, hogy nem az ő fiát érte a kitüntetés, ugyan csak meg examinált. Ennek azonban felsültem. Azt találta diktálni: „Egy száz forint” – én pedig azt írtam: „Egy szász forint”. Tanner azzal mentett ki, hogy német fiú vagyok, amilyen ő maga is volt. Hiszen azért járattak Németh András magánintézetébe, mert ő volt az egyedüli magyar tanító egész Pest területén.” „Gyermekkoromban szerepelt a nevem az iskolai aranykönyvben. Akkor nem magam, de tanárom írta belé a nevemet, [mint] kitüntetést”.
Az 1847/48-as tanévben, 11 éves korában adják be a Piarista Gimnáziumba, fizető diáknak – s ez a státusza végig nem változott: tanulmányainak egész ideje alatt közepes tanuló volt, (egyedül németből volt végig jelese), semmilyen értelemben vett rendkívülit nem produkált, a hivatalos bejegyzéseket soha nem kísérik az anyakönyvben megjegyzések. Osztályfőnöke Szepesi Imre volt, a görög és latin nyelv tanára, a zenei nevelés buzgó harcosa. Az ő tanítványa volt Bignio Lajos, a bécsi Operaház magánénekese, Gondy osztálytársai közül pedig, néhány évig, amíg ki nem maradt, Káldy Gyula, a pesti Operaház leendő igazgatója – akihez felnőttkorukig megmaradó barátság fűzte Gondyt – és a Bogisich testvérek, a belvárosi csizmadia fiai, akik közül Mihály zenetörténész és címzetes püspök lett. Gondy Károlyba is ez a tanára csepegtethette a zene iránti szeretetet. „Magam is e jeles rendnek köszönhetem, hogy most magyarul és nem németül írok – állítja Gondy. – Horváth Cyrill, Szepesi Imre, Somhegyi Ferenc, volt jeles tanáraim mentettek ki a német hínárból, mibe magyar iskoláink a forradalom után kerültek. 1848/49-ig 86-ra emelkedett a magyar lapok száma – 1850-ben visszafojtott lélegzettel lestük a magyar irodalom agóniáját: 9-re apadt a lapok száma.”
Gondy nem mesél ugyan nekünk a márciusi, forradalmi eseményekről, de hogy akaratlanul is részese kellett, hogy legyen azoknak, még ha tevékenyen nem is ártotta bele magát, azt már csak nevelő iskolája miatt is valószínűnek kell tartanunk. „A piaristák gimnáziumi épületének a Városház-térre s Kötő-utcára szolgáló dúcos sarki termében hallgattuk […] tanárunk intő szózatát, hogy hazamenet ne elegyedjünk az ablakaink alatt hullámzó sokaságba, mert politika nem gyermeknek való. Pedig, ha szavával csillapított is bennünket, saját megjelenése annál izgatóbban hatott reánk: sötét papi ruháján, épp a szíve fölött ragyogott a háromszínű magyar kokárda. És már óra letelte előtt zúdultunk is ki a térre” – olvashatjuk a Gondyval egyidős Porzó visszaemlékezéseiben március 15-e napjáról. A későbbiekről pedig: „Állni ugyan állt még a mi iskolánk, de már mi csak félgőzzel dolgoztunk. Mienk volt az utca, s a hol valami rezzenet, pezsdülés mutatkozott, oda rohantunk.” Ha Gondy nem látta is Petőfit és Táncsicsot személyesen, az események hatása alól nem vonhatta ki magát; az ostrom pedig közvetlen élménye volt: „Pest város bombáztatása alatt hány éjet virrasztottam át mint gyermek a fapincében! Mennyit remegtem, midőn a bombák égő üstökkel fejem felett elsurrantak, míg végül az utolsó éjjel a Kálvárián Jézus keresztfája alatt bevégezhettem kínszenvedésem stációit!”
Később, az önkényuralom ideje alatt a Piarista Gimnázium épülete a filozófus, drámaíró Horváth Cyrill vezetésével, a diákokra is kihatóan, az ellenállás fészke lett, a németesítésre irányuló törvények és szabályozások negligálásával a magyar függetlenség, szellem és nyelv védelmezője: olyan korban, amikor a lelkes magyarság „egyazon jelentésű volt a szabadgondolkodással”. Az iskola vezetésének merész sakkhúzásai folytatódtak mindaddig, amíg Gondy e falak között tanult, s így ez a hely lett az, mely identitástudatát, eszmerendszerét, tartását egy életre meghatározta. Tanárai mind erőteljes magyaros szellemben nevelték diákjaikat: a bölcsészdoktor Baranyai Zsigmond csakúgy, mint a matematikát és természetismeretet tanító Barts Ferenc s a matematikai szakkifejezések magyarítását is elvégző latintanár, Sümeghi Pál. Kisdiákként latinórán azt skandálták: „Amo, amas, amat – szeretem a magyar hazát”. Somhegyi Ferenc előadásaiban, Porzó szerint, a „vitam et sanguinem” felajánlásával befejeződő tananyag ismertetése után „elsiratta a bécsújhelyi vértanúkat s pap létére is kételkedett benne, vajon a halotti szentség fölvétele megváltotta-e Lipót császár lelkét, ha csak az Istennek különös kegyelme nem.” Az irodalomoktatásban „csak a Bach-korszakban tértek rá a hazai remekírókra; de elég hézagosan, mert csak legrégibb magyar íróinkról szólott nekünk a professzor. Első helyen a latin classicusokkal a németek váltakoztak. Csak midőn Toldy Ferenc Magyar irodalomtörténete jelent meg [1851-ben], soroztatta be azt kötelező tantárgyul az osztrák közoktatásügyi miniszterrel folytatott hosszú harcok után a mi lelkes igazgatónk, Horváth Cyrill.” Gondy műveltségének ezen eredményesen és tartósan lerakott alapjai felnőttkori tájékozódásának irányában, könyvtára összetételében is megfigyelhetőek, kimutathatóak; olyannyira, hogy debreceni lakása szalonjának – vagy talán könyvtárszobájának – mennyezetérnek stukkódíszei közé Goethe Faustjának kézirattekercseit is megformázták.

A hatodik osztályba Gondy már ismételt próbatét után léphet csak fel, de teljesítményével ekkor tűnik ki először – és utoljára: „remek írása által a próbatéten minden hallgató figyelmét magára vonta” – jegyzi be a naplóba Szepesi Imre. Ebben az évben minden tárgyból igen gyengén szerepel, sokat mulaszt, betegség miatt 177 órát az első félévben, fölfogása lassúnak, előadása lankadtnak, akadozónak ítéltetik. Arra a kérdésre, hogy mi legyen jövő hivatása, mindenesetre iskoláinak folytatását ígéri, hogy milyen irányban, azt még nem konkretizálja. A következő félévben azonban ugyanerre a kérdésre már „nem tudatik” a válasza. „Midőn az érettségi vizsgák közeledtével egyenként megkérdeztettünk, ki milyen pályát választ, […] az osztálytanár […] én tőlem ugyan hiába kérdezte, még a mai napig sem tudom, mi lesz belőlem! Örökké függetlenséggel álmodom… Inkább [legyek] utolsó független szolga, a bérelt uraktól irtózom!” – mondja később erről.
Ebben az 1853/54-es tanévben, a VII. osztály első félévének végén Gondy Károly rossz előmenetele miatt elhagyja az iskolát. Másfél évvel az érettségi előtt tehát abbahagyja gimnáziumi tanulmányait, s később sem fejezi azt be! Nem tudható, hogy az iskola tanácsolta-e el Gondyt, vagy gyámja elégelte meg a fölösleges pénzkidobást, és késztette jövedelmezőbb pályára menni, esetleg elapadt volna a pénzforrás, vagy ő maga határozott így.
Gimnáziumi éveire, és egész, pesti belvárosban töltött gyermekkorára, pajtásaira, mindazonáltal, szívesen és büszkén emlékszik vissza. „Hajdan nem vasbottal és égő szivarral járt oskolába az aranyos ifjúság, volt egyéb cipelni valója. A Páriz-Pápai szótár egy magában nyomott két kilót, a Véga logartáblái is vagy egy kilót. A sok rendes iskolai könyvön kívül hurcoltuk a magyar, német, latin, görög chrestomathiákat, mindmegannyi cserepes virágültetvények a klasszikus és modern irodalom chaosából. Ha aztán úgy azt a tudomány-quodlibetet, a könyvrakományt letehettük, miénk volt a világ – azaz csak Budapest széles Új világ utcája. A vármegye pontja mellett futkostunk, szedtük a hátunkra a kőnél keményebb labda-ütéseket.” „Gyermekkori remek labdáim a szomszédunkban lakott politikus csizmadia Kmethy műhelyében készültek. A csizmadia jeles vérből vette eredetét, Kmety tábornok, és az itt helyben [Debrecenben] is elég ösmeretes Dr. Kmetty édes testvére volt. Köztök mindenestre a csizmadia volt a legügyesebb […]. Főképpen bátorsága dicsérendő, nagy dolog volt a forradalom lezajlása után nemzeti színt nyilvánosan vagy pláne cégéren látni. Kmethy István címtáblája nemzeti színben ragyogott. Labdáit azonban fekete-sárga bőrből készítette. Vajon miért? „Hadd üssék” – refrainirozta mindég a jó öreg, a midőn a kétgarasost érte a markába nyomtam.” „Gyermekkoromban akadt Pesten a többiek között olyan ostoba háziúr, ki egyik bolond napján a házán az 1838. március 13-iki árvíz magasságát jelölő táblát magasabbra tétette, hogy a gyermekek karmolásaitól jobban megvédhesse. Én, mint egyike azon Rontó Páloknak, nevettem magamban a Hausherr ily furfangos ötletén, hogy éppen csak a tábla anyagát és nem a célját tartja szem előtt. Másnap gyönyörködve szemlélte a nyitott ablakában a háziúr, amint gebbezkednek a gyerekek egymás hátán a felmagasztalt tábla után kapkodva. […] Ha jól emlékszem, szinte áprilisban történt, mert a bigézést épp akkor hagytuk félbe. […] Sokat is viccelték az okos Hausherrt, hogy a víz az Újvilág utcában kivételesen csak az ő háza előtt volt egy öllel magasabb. Később aztán nem állta a sok vekszát – a táblát egészen eltávolította. Háziúr! Hát járja az ily ámítás és népbolondítás? Jöjjön le miközénk és imádkozzék a néppel azon örök, elhordhatatlan emléktábla előtt, amelyen az aranyba vésett kéz az 1848. március 15-ére mutat! Megengedni lehet, de végképp megbocsátani, elfelejteni az igaz honfiak ellen elkövetett merényletekért: soha! A történelmet nem lehet megcsonkítani, sem meghazudtolni!”
Abban a tanévben, amikor elhagyja a Piarista Gimnáziumot, Gondy Károly már másodéves a József Ipartanodában; vagyis legalább másfél évig két iskolát végzett egyszerre. Így nem csoda, ha figyelme lankadt volt; s ez megmagyarázná a rengeteg hiányzást is.
A mesterségválasztás, az iskolaváltás okait nem ismerve, csak lehetséges indokként merülhet fel Gondy Károly szeretete a művészetek, a rajzolás iránt. Többször említi, hogy művészettel gyermekkora óta foglalkozik, s egy ízben azt is elmeséli, hogy „sokat rajzoltam mások, többnyire idegenek emlékkönyvébe, kik a jobb kezemben nem annyira baráti jobbot, mint a jobb rajzolót becsülték. Hol lángoló szívet, hol hit-remény-szeretetet, hol egy tört oszlopot nefelejcsek és rózsákkal körítve festettem az aranyszélű lapokra”. A rajzolás kedvtelése mellett érdeklődését leginkább a természettudományok, a műszaki ismeretek, a technikai vívmányok kötötték le – az Ipartanoda pedig olyan iskola volt, ahol e két szenvedélyét egyszerre elégíthette ki.
Az Ipartanoda az 1851/52-es tanévtől, mint az egyetem mérnöki intézetével egyesített technikai intézet kezdte meg működését – korábban tehát, még ha akart sem járhatott volna ide Gondy. Tanulmányait még ő is a Ferencrendiek kertjében álló kis épületben kezdte meg, az iskola 1854 októberére telepedik át a budai várba, az Országház utcába. A technikai osztályban, amelybe Gondy is járt, az 1853/54-es tanévben 74 diák tanult, 12 tanártól, évi 12 forintos tandíj ellenében.
Miután Gondy nem érettségizett le, nem iratkozhatott egyből második osztályba, így el kellett végeznie az előkészítő osztályt: 1852 októberétől, 16-ik életévét átlépve, ezt már megtehette, s „a fölvételhez megkívántató előismeretekről: számolási ügyességéről, a magyar és német nyelvbeli jártasságáról” bizonyságot tudott tenni. A következő évben aztán az előkészítő osztály minden tárgyából bizonnyal sikeresen letett vizsga után, fölvételt nyert a technikai osztályba. Itt technikai fizikát, természetrajzot, általános és technikai kémiát, gyakorlati geometriát, felsőbb mennyiségtant, géptant, ábrázoló geometriát, polgári építészetet valamint út- és vízépítészetet tanult, utóbbiakat természetesen rajzoktatással és tervrajzkészítéssel egybekötve. „Az első és egyetlen műegyetemünkön Budán tisztán németül folytak az előadások – emlékszik Gondy. – Nem hallottunk ott egy árva magyar szót sem, ha csak a kecskeméti Bagi Miska iskolatársunk el nem káromkodta magát a közös rajzteremben. Dr. Hyrtl kitűnő bonctanár, Albrecht főherceg voltak a mi iskolai magas vendégeink. Az igazgató Mayer egy marienbadból importált tudós fehér pap volt, ki egyúttal a szentgellérti citadellán mint csillagász is működött.”
A technikai tanfolyam tanulmányi ideje minimum három év volt. Gondy Károly az 1854/55-ös tanévben volt harmadéves, de csak az 56/57-es tanévben végzett bizonyítványt pedig 1860-ban nyert. Hogy a közbe eső években mit csinált, arról nincs tudomásunk. Az idő elegendő lett volna arra, hogy akár a teljes mérnöki képzést biztosító öt évet elvégezze – tanulmányainak folytatására azonban nem találtunk bizonyítékot, abszolutóriumot, diplomát később sem szerzett .
Gondy ugyan előszeretettel nevezi magát mérnöknek vagy építésznek, az igazság az, hogy Magyarországon 1853 után húsz évig semmilyen intézet nem adhatott ki mérnöki oklevelet, s Politechnikummá is csak Gondy végzése után, 1857-ben alakult át az intézet.
„A technikai főtudományszakokban kiállott évi vizsgákról a hallgatók tantárgyanként külön-külön tanulmányi bizonyítványt kaptak. A szervezeti szabályzat szerint ezek a bizonyítványok egyenértékűek voltak a [korábban a] mérnöki intézet által szigorlatok alapján kiállított oklevéllel, de miután a Polytechnikumban a szigorlatokat nem vezették be s oklevelet nem adtak”, e bizonyítványok birtokosa jogosulatlan volt a mérnöki cím használatára . Miután azonban Magyarországon más ilyen irányú képzés nem volt, a kisebb mérnöki munkákat többnyire az itt végzett emberek látták el, akik pár évnyi praxis után mérnök gyanánt szerepelhettek. Egy vitás eset alkalmával Gondy Károlyról is elismeri Debrecen város elöljárósága és teljes mérnöki kara, hogy a „mai napon előttünk személyesen felmutatott, Budán az 1860. évi július 30-án kelt okirat s különösen a 253. számmal jelelt okmány szerint, mely e szakbani gyakorlati működését is igazolja – a mérnök cím őt teljes joggal megilleti”.
Hogy ennyi tanulás után miért lett Gondy Károly mégis fényképész, azt nem meséli el nekünk. Arra vonatkozóan, hogy mérnöki tanulmányai közben vagy után mivel tölthette az idejét, egyetlen adatunk van: egy Grynaeus Alajos egyetemi hittanárt ábrázoló, 1856-ban készült litográfia viseli a C Gondy 1856 szignót. Ez alapján feltételezhetjük, hogy arcképrajzolásból tartotta fent magát, esetleg ebből fizette a tandíját – de egyetlen adatból messzemenő következtetéseket nem vonhatunk le. A következő nyom azonban arra utal, hogy már tanulmányai ideje alatt kapcsolatba került a fényképezés mesterségével.
„Midőn még technikus voltam, azon nagy kitüntetésben részesültem, hogy Almássy Pál és Podmaniczky Frigyes br. megbízásából az 1861-ben készült Deák-album címlapját készítém” – állítja Gondy. A Deák-albumot Simonyi Antal fényképész készíttette Deák Ferenc tiszteletére: a Posner-féle litografáló intézetben nyomtatott hatalmas, veretes tetejű album (vagy inkább díszdoboz) az 1861-es országgyűlés képviselőinek arcképeit tartalmazta. A borítón kívül az egyetlen kézi munkával készült oldal az albumban az előlap, amely a cím tisztelgő sorain kívül a szabad magyar országgyűlések dátumait tünteti föl, mindezt finom, stilizált ornamentikus keretben, díszes iniciáléval. A jobb alsó sarokban pedig apró betűvel olvashatjuk a szignót: Sec. C. Gondy. Az albumban szereplők apró piros betűkkel írott névsorából Gondy Károly még harminc év múltán is tudott idézni.

Simonyi Antal Deák-albumának Gondy Károly festette címoldala, a jobb alsó sarokban szignálva, 1861. MNM Történeti Fényképtár

Hogy a nagy emberek felkérése már Simonyi segédjeként találta meg, vagy éppen az szerezte a kapcsolatot köztük, azt nem tudhatjuk, az viszont valószínűnek látszik, hogy a fényképészmesterséget Simonyi Antal műhelyében sajátította el. Hogy aztán ez tényleges mester-tanítványi viszony volt-e közöttük, és Gondy kijárta az inasiskolát, vagy csak baráti alapon nyert bevezetést a mesterség titkaiba, azt a kérdést megint csak válasz nélkül kell hagynunk. Amikor pályája végén felszámolta műtermét, 1862 óta megőrzött fényképlemezek voltak a birtokában – ez is lehet fényképészségének kezdő dátuma. Az 1860-63 közötti időt mindenesetre, valószínűen, Simonyi és pesti művészvilág belső köreiben töltötte Gondy Károly, s lehet, hogy ezt már tanulmányi idejére is érvényesnek kell tekintenünk. Elmesél például egy történetet, amelyben egyenesen saját magának tulajdonítja Munkácsy Mihály felfedeztetését. „Szegény Munkácsy! Most is előttem van a bátortalan, alig 18 éves ifjú, [„ki Röck Szilárd és Vidatsnál lakott”], a hogy savó szemeivel nagyot nézett, midőn első, teljesen befejezett művét, a „Regélő huszárt” kezéből kikaptam és egyenesen a képzőművészet éppen ülésező választmányának bemutatni vittem. Ligeti volt az első, ki határozott tehetsége mellett nyilatkozott. A jury 80 forintra becsülte a képet, és a közelebbi kiállítás műsorozatába fel is vette. […]”. Munkácsy első képének robbanásszerű hatása valóban híres történet, s a Munkácsy- (és Simonyi-) szakirodalom rendszeresen idézi a korabeli emlékezőt, miszerint az említett első Munkácsy-kép a Képzőművészeti Társulatban, „főleg Simonyi Antalban a legnagyobb reményeket költötte föl” – bár annak ötletét, hogy képét a zsűrinek benyújtsa, az emlékező Harsányi Pál, a Társulat titkára, magának tulajdonítja, a kép eladásában pedig Than Mór segített Munkácsynak. Honnan tudhatnánk most már, mi volt itt Gondy szerepe? Hogy tényleg részese volt-e az eseményeknek, vagy csak Simonyi mellett megfigyelője, tanúja? Amellett, miért ne ismerhette volna Munkácsyt személyesen maga is? „Budapesten a hatvanas években az egész élet, hacsak kertészettel nem foglalkozott az ember, a Belvárosba szorult össze. Írók, művészek jól ismerték egymást és szinte lehetetlen volt elkerülni az ismeretséget, mert az ember ugyanazokon a helyeken fordult meg. Festő olyan kevés volt, hogy ha unatkozni nem akart, magafajtabelit az írók között keresett.” Ezekből a kávéházi, kocsmai körökből, vagy Simonyi révén a Képzőművészeti Társulatból ismerhette a szintén fényképező Országh Antal tollrajzolót és Molnár József festőt is, akivel olyan szoros barátságot kötött, hogy a festő műutazásainak debreceni állomásán Gondynál szállt meg és állította ki képeit.
Gondy Károly a barátságok ápolása mellett a művek iránt is érdeklődött: szorgalmas látogatója volt a Műegylet és a Társulat által rendezett kiállításoknak, s a kiállított művek lajstromait éveken át megőrizte. Még Debrecenből is feljárt csaknem minden évben a műcsarnokbeli vernisszázsokat megtekinteni, s maga is hamarosan szép képgyűjtemény tulajdonosa lett.
Gondy pesti életének, kapcsolatainak másik fontos területe a zene, helyszínei a hangversenyek és színházi előadások. „Én csak két békéltető elemet ismerek: a virágot s zenét – mondja Gondy szenvedélyéről – Nézetem szerint, ha minden ember kertész vagy zenész lenne, meg volna fejtve a nagy probléma a világ békéjéhez.” „Istenem! Hol van az az idő, midőn öt éven keresztül minden pénteken házi zeneestélyen gyönyörködhettem a híres Huber (Hubay édes atyja) vonósnégyesében? Beethoven, Mendelssohn, és Volkmann E moll négyesei mily feledhetetlenek! Volkmann sokszor személyesen dirigálta szerzeményét, és mi hallgatók mindannyiszor […] megéljeneztük… […] Az ember a természetétől e hangnemhez van kötve, mint a dajka mese, követ érett korunkban. Ebben a hangnemben van megörökítve Mendelssohn szelleme, ebben a mi népdalaink jellege: ki ne ösmerné Mendelssohn e-moll capriccio-ját, gyönyörű őszi dalát: Der Herbstwind rattelt die Baume, vagy Egressy Béni Ereszkedik le a felhőjét?” Gondy Károly számos műsorlapot őrzött meg hosszú éveken át, s mivel ezek még mind pesti életének éveiből valók, joggal gondolhatjuk, hogy a hangversenyeken részt is vett: köztük néhány „Volkmann-féle hangverseny műsorozata” is szerepel. A műsorlapok dátumai 1855-63 közöttiek, Gondy Károly tehát e zenei eseményeket 19-től 27 éves koráig látogatta – azután kiszakadt a pesti társasági életből. Lehetetlennek tűnik fel azonban, hogy Gondy, diáktársaihoz (így Porzóhoz) hasonlóan ne vett volna részt színházi előadásokon már gyerekként, kezdetben akár szülei kíséretében, később társaival, a karzat közönsége között. Az általa is emlegetett Pepita de Oliva spanyol táncosnő fellépte az ötvenes években például olyan felzúdulást keltett a korabeli Pesten, hogy szinte biztosan állíthatjuk, Gondy Károly is a nézői között volt.

Jeles alkalom volt 1856 augusztusában Liszt Ferenc Esztergomi miséjének „a budapesti mívelt közönség előtt a nemzeti múzeum dísztermében” tartott nyilvános főpróbája, amelynek kísérő füzetét Ney Ferenc hódoló és a misét elemző írásával haláláig őrizgette. Ott volt a csodagyerek-divat által felkapott 10 éves Braun Emma zongorahangversenyén az Európa szállodában, 1855 áprilisában, ahol Füredy Mihály és Munkácsy Flóra, a Nemzeti Színház színészei is felléptek és népdalokat illetve Eötvös József költeményeit adták elő; és a 12 éves hegedűművész, Berzon Károly koncertjén „Péter úr zongora-teremében” 1857-ben, amelyen a fiatal előadót Wohl Janka kísérte zongorán.
Clara Schumann 1856-ban és 1858-ban adott mindkét hangversenyén jelen volt, ahol Schumann mellett Beethovent, Chopint, Mendelssohnt, Schubertet és Scarlattit hallgathatott. 1859-márciusában Suck Róza gordonkaművésznő koncertezett a Nemzeti Múzeumban, ahol a romantikus zeneszámokból összeálló műsort Bignio Lajos előadta „népdalok”, és a Nemzeti Színház művészei által tolmácsolt Petőfi-versek színesítették.
Az Európa Szállóban 1858 októbere és decembere között a Kohne-Kirchlener-Spiller-Suck vonósnégyes által, Ábrányi és más vendégművészek közreműködésével rendezett hat kamarazene-hangverseny mindegyikére jegyet váltott, ezeken Haydn, Schumann, Schubert, Beethoven, Rubinstein és Mendelssohn művei csendültek fel, sőt Höszly Jakab és Volkmann Róbert „legújabb kézirataikat” itt mutatták be személyesen a közönségnek. Eltette annak a jótékonysági „quartett-soirée”-nek a szórólapját is, amelyet 1856 június 30-án ugyanez a társaság rendezett „Péter Vendelin úr teremében” a Dorottya utcában.
1862-ben a magyarországi árvízkárosultak javára adtak hangversenyt áldozatkész művészek a Nemzeti Múzeumban, ahol Wagner Tannhäuserének zongorán előadott nyitánya után csak magyar dalok és versek hangzottak el: Arany és Garai költeményei, Lauka Gusztáv humoreszkje mellett Bognár Ignác, „Sipos úr” és Thern Ede által zongorára átírt népdalok és Sárközy Ferenc magyar népzenetársasága által bemutatott hallgató magyar nóták. Az egyik utolsó hangversenysorozat, amelyen személyesen megjelenhetett, mielőtt Debrecenbe utazott volna, a bécsi konzervatórium harmónium-tanára, Leopold Zellner által rendezett „történeti hangverseny”, amely Pesten sosem hallott műveket mutatott be zenetörténeti sorrendben.
A megőrzött műsorlapok szinte mindegyike zártkörű kamararendezvény dokumentuma, vagy a bérletes rendszer, vagy a terem befogadóképessége, méretei, vagy a rendező egyesület belterjessége miatt: a Schumann-koncertek kivételével valamennyit inkább társasági-, mintsem zenei szempontból fontos eseménynek lehet nevezni, ezek alapján azt gondolhatjuk, Gondy Károly a pesti, belvárosi társasági élet igen aktív tagja lehetett. Az ekkor már egyre gyakrabban Pesten is megforduló nemzetközi sztárok műsorai nem szerepelnek ugyan a gyűjteményben, de ez nem jelenti azt, hogy ne hallotta volna őket: Ole Bullról például személyleírást ad: látnia kellett 1858-ban, s biztosan megnézte a Nemzeti Színház zenekarát személyesen vezénylő Wagnert is 1863 júliusában: róla azt mondja, összefont karral, „bravúroskodva” dirigált. A társasági események mellett azonban komoly filharmóniai hangversenyek rendszeres látogatója is volt fényképészünk, s annak ellenére, hogy ezt egy ma már hiányzó iratcsomóval tudjuk pusztán alátámasztani, írásai szinte minden kortárs szerző ismeretéről bizonyságot adnak: Offenbachtól Wagnerig, Gounodtól Belliniig, Souppéig, s a magyar művészek műveiig. A megőrzött műsorlapok is mind kortárs és divatos ízlést tükröznek: szinte minden alkalommal ugyanazon szerzők neve és művei fordulnak elő – az előadó művészek szűk köréről nem is beszélve. Gondy zenei ízlése ezekben az években, ezeken a hangversenyeken fejlődött és alakult, nem véletlen idegenkedése Wagnertől és hódolata a francia nagyopera, Halévy és Meyerbeer felé, szeretete a romantikus dalok iránt; ugyanakkor kedvenc zeneszerzője az ekkor felfedezett és divatba jött, bár népszerűvé soha nem váló Weber volt.

Bély Róza énekesnő Agatha szerepében Weber A bűvös vadász című operájában – és Gondy és Egey fényképészműtermében, 1867. DM Fotótára
Celia, a táj nymphája, Gondy és Egey műtermében, 1867. DM Fotótára
Ferenczy Lajos jegyző, egy műkedvelő előadás vagy élőkép jelmezében. Gondy és Egey felvétele, 1867. DM Fotótára

A hangversenyeken a közreműködők többnyire szívességből, ingyen léptek fel, a kísérők hangszereiket kölcsön kapták, és sokszor a termet is egy-egy zenekereskedés vagy zongoragyár biztosította reklámcélból, vagy baráti szívességből. A bemeneti díj 1-2 forintnál soha nem volt több. A koncertek jelentős részét rendezték, hétköznap is, déli 12 órakor, de a többit is a kora délutáni órákban – a legkésőbbi időpont délután fél öt – ami érdekesen világítja meg a korabeli munkarendet és időbeosztást. A színházi előadások azonban természetesen már esti programok voltak, 7 órás kezdéssel,s úgy tűnik, Gondy a Nemzeti Színházban is elsősorban a zenés darabokat látogatta. „Midőn Budapesten az opera még együtt volt a drámával [a Nemzeti Színházban], sokszor megtapsoltam Kőszeghy basszistát, hát nem lepisszegett a közönség? Dühömben aztán nekifogtam a zenekritikának, és szerencsére a lapok felvették, dacára annak, hogy az irodalmi szakférfiak ritkán vannak zenei érzékkel megáldva. Jól megnyomtam a pennámat a szép sonor mély hang mellett, ha mindjárt a nagybőgő nem szalonképes hangszer” „Én a szöveggel soha nem foglalkoztam az operában, én akkor egész fül vagyok, akkor hátat fordítok a színpadnak, ha zenét hallgatok. Ösmerek vagy száz operát, de szövegét egynek sem tudom” „Kit zsenírozhat a nyitott orchester? […] Én az operát másodszor [nézve] csak a zenekarban követem, engem a hangszerelés érdekel, és azt nem lehet dugott helyen tanulmányozni. Ki látott már zongoravirtuózt spanyol fal megett koncertezni?” „Mily emlékezetes a Füredi név éppen Ney Dávid mellett! Füredy Mihály volt ily kedvelt baritonja a Nemzeti Színháznak: mily kitűnő Figaro volt Hollósy Kornélia mellett!” – avat be minket más színházi élményeibe Gondy, (az említett Sevillai borbélyt 1847-től játszották ebben a szereposztásban), s azt is megtudjuk, nem egyszerűen hallgatója volt a zenének, hanem véleménye is volt róla; s a pesti közönség, úgy vélte, alkalmas rá, hogy megértse őt – harminc Debrecenben töltött év kell azonban ahhoz, hogy zenekritika írásával újra megpróbálkozzék.
Hogy a zenét tevékenyen is művelte, arról ismét őt idézhetjük: „II. Maximilian kedves fészkén, Possenhofenban írta azon gyönyörű dalt, melyet 1857-ben Erzsébet leányának, akkor még Imperatrix Ausztriae, háromezren elénekeltünk, a budai várkastély alatt. Thern is írt ez alkalomra egy hatalmas himnuszt. Az igazi fejedelmi szépségű asszony örömkönnyek között fogadta az erkélyen a gyönyörű dalt, és hallható zokogásban tört ki, midőn az Auf dem Berge ruht… versszakhoz értünk. A mi szívünk is csak úgy követte a hullámzó ütemet.” Gondy Károly Debrecenben ugyan már nem lép be egyetlen dalegyletbe sem, de mindig támogatja azokat, a fellépőket házába fogadja, kiadványaikat megvásárolja, zászlóalapjukhoz hozzájárul, és le is fényképezi őket.

Az Országos Dalárünnepély alkalmából ideiglenesen felépített csarnok a Cegléd utca végén, Gondy és Egey fényképén, 1868. Reprodukció, DM Fotótára „Az ünnepély alakzatainak örökítése végett: mind a Gondy és Egey mind a Letzter testvérek fényirdái igyekeztek a látvány helyiségét, a dalárcsarnokot felvenni; és a képek tűrhetőleg sikerültek; csak a zászlók vannak a képeken elmosódva, a miatt, hogy a szél azokat szüntelen lobogtatta.” (Alföldi Hírlap, 1868. szeptember 26.)
Dalverseny a debreceni dalárünnepélyen. Munkácsy Mihály fénykép után készült rajza, 1868. “Lapunk Munkácsy Mihály sikerült rajza után az ünnepély legfontosabb mozzanatát a tulajdonképeni dalversenyt mutatja be közönségünknek. A dalcsarnok, melyet képünk előtüntet, a cegléd-utca végén eső nagy térségen foglalt helyet  […]. A dalcsarnok előrészét ízléses diadalív képezte, s a közreműködők számára készített félkör alakú emelvény címerekkel, faágakkal és nemzeti lobogókkal gazdagon föl volt díszesítve. […] A dalversenyt Vörösmarty Szózata rekesztette be, énekelve az összes dalegyletek, sőt a közönség nagy része által is. E pillanat feledhetlenül bevésődött a jelenvoltak emlékébe, s méltó arra, hogy megörökíttessék. Képünk e mozzanatot tünteti föl.” (Vasárnapi Újság, 1868. október 4.)
A Debreceni Munkás Dalegylet tagjainak csoportképe, elöl ifj. Vecsey Imréné zászlóanyával, a zászló-felavatási ünnepély napján, a Margit fürdő előtt. Gondy és Egey felvétele, 1892. szeptember 11. DM Történeti Tára ""A dalegylet az új zászlóval [...] fogja magát levétetni a gőzmalom kertjében. Az elrendezést Gondy és Egey fogják teljesíteni, azután midőn a levétel megtörtént, egy kis dal is lesz, utána kuglizás, ha az eső el nem mossa"" – olvashatjuk egy másik dalegylet másik csoportképéről, húsz évvel korábbról. A fényképészek ugyanazok. (Debreczen, 1870. szeptember 28.)

„Az ember az állattól abban különbözik, hogy írni, sírni egyedül ő tud, de főképp, hogy művelhető hanganyaggal rendelkezik –fejti ki ebbéli nézeteit. – Ebben áll minden szépsége, bája, dísze és hatalma. Ha úgy néha magunkban elmerengünk a zajtalan világba, és felzaklatjuk lelkünkben megrögzött érzelmeinket, a hang az első, mi jelentkezik […] hiszen a hang hatalma hagyja legmélyebb nyomát szívünkben. A kit az ég jó hallással és nemesen érző szívvel megáldott, ki mindent a szívével mér és nem fukarkodik érzelmeivel: az megértheti rendeltetése célját. A hang az, amely égig emel vagy pokolra sújt, minden üdvöt, békét vagy háborút a hangok harmoniumában vagy a disharmoniában keressünk”. 

Hogy Gondy Károly rendeltetése az volt-e, hogy élete hátralévő részét Debrecenben élje le, azt nem tudhatta döntése pillanatában ő maga sem. 1863 nyarának végén, hóna alatt a július 31-én megjelent Színházi Látcsővel, Simonyi Antal kíséretében elindult Debrecenbe.

A FÉNYKÉPÉSZ SZEREPEI

*

MI, DEBRECENIEK

Ha Simonyi megbízottját azonosítjuk Gondy Károllyal, azzal kijelentjük, hogy a fényképészsegéd már 1863 nyarától Debrecenben volt. „Érdemelt bizalomban a valódi fényképész sem részesülhet mindaddig, [míg] tudományáról s becsületességéről a közönség meggyőződve nincs. Ezt kellett tapasztalnom [ide] érkeztemkor nekem is; eleinte készpénzemből kellett élnem” – mondja Szentkuty István. Gondynak e bizodalom megszerzése után (fényképésztársa fél évet szánt erre), már kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy Simonyi műtermére figyeljen, vagy azt rentábilissá tegye. Talán már ekkor is tudta, hogy itt marad, hogy ebben a városban telepedik le, hogy itt fogja megalapozni és felépíteni életét és praxisát. Ehhez pedig meg kell ismerni a közeget, a várost, a leendő közönséget: a legfontosabb feladat tehát ebbéli gyakorlatokat folytatni, megmerítkezni a város társadalmában, megismerni azt és megismertetni, elfogadtatni magát. Hogy hogyan kezdett mindehhez hozzá, arra vonatkozóan Gondy, a század végétől szinte heti rendszerességgel közölt újságcikkei egyikében, maga mesél el nekünk egy történetet, amely megvilágítja kissé a viszonyt, amely az idegen és kezdő fényképész és a befogadó közeg között fennállt.
„Volt nekem egy furcsa kázusom – meséli Gondy –. Mikor én még Debrecenben egészen ismeretlen voltam, egy régi ösmerősöm minden szalonok mellőzésével a Zsuzsikába vezetett. Akkori időben itt az uraknak a híres tejes kávé csarnokban zsuzsikáltak és muzsikáltak. Ott egy szakállas, de nem igen cigányos kinézésű művész a hegedűn gordonkázott. Elmenőben megdicsértem művészetét, és három hatost nyomtam a markába. Garibaldi ezzel a csekély honoráriummal sértve érezte magát, illetőleg speciális művészetét, és rákezdte az O Du mein lieber Augustin-t. Igaz, én akkor bő bugyogóban jártam, bizonyosan bőven költő vigécnek tartott. Történt aztán nemsokára, hogy Garibaldi fotográfiára éhezett, megjelent műtermemben. Én akkor kereken kijelentettem, hogy én őt le nem veszem, a mire még az nap a kapitányságnál bejelentett. Körner tanácsnok elég tapintatlanul fel is hívatott, és avval argumentált és kapacitált, hogy miután csak egyedül vagyok a mesterségemmel, hát illő volna szegényt úgy hamarjában lekapni. Én is előadtam a magam okait a megtagadásra, és evvel be volt fejezve az ügy: Garibaldinak jutott a nagy fülemülefütty.”
Mi az a punctum, amely ebben a történetben – az iparos-önérzet védelmén túl, amiért eredendően elmeséltetett – megragadja a figyelmünket? Nem más, mint a bő bugyogó, amiben Gondy jár, hiszen ez ad okot a téves identifikációra.
Az identitás-kutatások alapvetése, hogy a közönség az idegent ruházata, fellépése, beszédmódja alapján hamarabb és jobban, egyértelműbben határozza meg, sorolja be és állapítja meg hovatartozását, mint bármely szándéknyilatkozat, öndefiníció alapján. Márpedig Gondy mondhat akármit, ha német ruhában jár, fellépése túlságosan, indokolatlanul és megalapozatlanul magabiztos, és modora fölényes. A külső szemlélő, a közönség számára ennek az embernek még nincsen életrajza: motivációi, szándékai, családja, származása, múltja és jelene: csak látványa van. Miután pedig a sajátos megjelenésű egyénnek többnyire eleve sztereotip kategóriákat tulajdonítanak, eleve hátránnyal indul, (hát még ha ezt tetézi is viselkedésével): ezek a sztereotipiák nem válnak a javára.
A debreceni szokásokkal még nem teljesen ismerős, be nem illeszkedett idegen külsőre is az: német ruhában jár, a pesti divatnak megfelelően. Pesten „németnek” kellett lennie, hogy ne legyen feltűnő – Debrecenben éppen emiatt tűnik ki. A kiéneklés Pesten nem eshetett volna meg rajta, így kezdetben Debrecenben sem érzékelte külső megjelenésének stigmatizáló hatását, ezért sérti annyira, amikor németnek bélyegzik. Ha azonban mindenki mástól különbözik, nem sorolható be már létező kategóriákba, nem jöhet létre kapcsolat közte és közönsége között a hivatalos úton túl, addig, amíg meg nem könnyíti ő maga saját befogadásának és elhelyezésének lehetőségét. Ezzel a gesztussal ugyanakkor saját maga számára is könnyebbé tenné az életet, hiszen nem várhatja, hogy minden kölcsönösség és feltétel, elfogadás és alkalmazkodás, egyszóval önmagának bármiféle formálása nélkül tagja lehessen egy idegen közösségnek. Gondy nem akar német lenni, nem akar feltűnő lenni, és nem akar megbélyegződni – ugyanakkor nem akar elvegyülni sem. E kettős törekvésnek, a fennmaradás e kétféle módjának megvalósítása érdekében választja a debreceniség külsőségeihez való alkalmazkodást: hiszen a ruhát inkább le tudja vetni, mint modorát, vehemenciáját: meghatározó vonásait. A történet kezdőmondatának időhatározója talán arra utal, hogy tanult az esetből, és megtette a szükséges lépéseket, elsajátította a kellő fegyvernemeket: a magyarba való átöltözést (első ismert fényképén már a műtermi díványra hetykén ledőlve, példaszerű magyar ruhában: pitykés mellényben és sujtásos nadrágban, kisuvickolt csizmában látjuk a nagyhajú fiatal fényképészt), a Debrecen városának identitását megalapozó és meghatározó-fenntartó szólamok mindig időben való hangoztatását, saját maga otthonra találásának megható történetét, a függetlenségi eszmével és Kossuth-kultusszal párosuló, sajátságos royalizmust, egyáltalán: minden olyan külsődleges elemet és szólamot, amelyek tudatos és kiszámított alkalmazásának páncélja nélkül sérülékeny lenne. Így viszont: úgy simulhat bele a közösségbe, hogy megmozdulásai mind emlékezetesek lesznek: egyszerre látszódik és lepleződik tehát el. Azt pedig, hogy hol sajátítja el a debreceniség szerepének felmondásához szükséges szövegkönyvet, s merrefelé keresi a tájékoztatást adó, mégis befogadásra kész, mert kölcsönös rokonságérzeten alapuló közeget, azt ő maga festi le a következőképpen.
„A hogy 30 év előtt Debrecenbe jöttem, az estéket rendesen a Hatvan utcán egy igen kedves bormérő helyiségben egész otthonosan töltöttem. A Stahl Géza nagyapja volt itt a szíves gazda, kinek gyönyörű hópehely szakálla oly jól illett becsületes jó magyar arcához. Ugyan egy társaság gyűlt itt egybe: Illés a szép szenior, Gelenczei, a kritikus-fizikus tanár, Kiss Imre főjegyző és többen törzsvendégek voltak itten. A humoros Nagy Pali is eltévedt ide néha és megkacagtatta a kompániát pompás ötleteivel. Szabadon jártunk itt mint az egerek a konyhába is, mert itt nem idegen, morfondírozó szakácsné főzött, Szilágyi bácsi kedves leányai a fakanálon mutatták be az étlapot, mely ritkán ment túl a két fogáson. A záróra itt nem zavart, a családnál vacsoráztunk.

A debreceni Kollégium tanárainak csoportképe (Félegyházi Béniám, Szegedi Sándor, Tüdős János, Gelenczei Pál,  Szekeres Pál, Osterlamm Ernő,  Márk Pál – Ladányi Gedeon, Imre Sándor, Kiss András, Lengyel Zsigmond, Kovács János, Tóth József) – Gondy és Egey műterméből, 1865 július. DM Történeti Tára

A még családtalan, egyedülálló fiatal fényképész kezdetben – s talán még első állandó lakásában, a Cegléd utcán, özvegy Szikszayné házában, ahol saját fényképészműterme végül megnyílt – nem vezetett önálló háztartást, rendszeresen vendéglőben ebédelt és vacsorált. Ebédeit másik törzshelyén, Kainrath Antal vendéglőjében költötte el, mely Csokonaihoz címezve működött a Csapó utcán a polgármester háza alatt, s ahol az osztrák és cseh fináncok is étkeztek az önkényuralom végnapjaiban: Gondy „sokat eltréfálgatott velük”. A Szilágyi-vendéglőbeli asztaltársaság névsora jól mutatja Gondy orientációját: képzettsége és igényei alapján is, önmagát az intelligenciához sorolva, magát másokkal is annak tagjaként elfogadtatni igyekezve, Debrecenben is az értelmiséggel keresi a kapcsolatot. Mindenekelőtt feléjük igyekszik utakat vágni a ismeretlen debreceni társadalom erdejében: az elsoroltak ugyanis a Kollégium tanárai, nem véletlenül a természettudományokéi, s e körbeli ismerőse lesz még Vass Pál is, a Fűvész- és az Emlékkert kertésze, jeles botanikus, képviselve Gondy érdeklődésének másik fontos irányát.
Vendéglőben étkezni az ismeretségi kör kiépítése mellett azért is hasznos volt, mert itt ismerhette meg az ember legjobban a nép szavát, a közvéleményt, azt a társadalmat, amelyet meghódítani készült: figyelmes füle és fogékony lelke a vendéglőben, az utcán, az újságokban olvasottak és hallottak, tapasztaltak alapján megmutathatták számára, hogy ha már a ruhát levette, milyen módon teheti gesztusait is debreceniekké.

Debrecen főutcája a Dégenfeld-házzal, a városházával és a Tánczos Kovács-házzal 1873 előtt, Gondy és Egey fényképén. DM Történeti Tára

A XIX. századi Debrecen képét szinte kizárólag idegenek leírásaiból ismerjük, akik számára egzotikumként hatott ez a város: vagy külföldi utazók útleírásait olvashatjuk, vagy ideiglenesen itt dolgozó, a környezetet, a társadalmat nem ismerő, és csak a tapasztalásra hagyatkozó újságírók cikkeit, vagy a szabadságharc idején kényszerű szabadságukat itt töltő szellemi munkások regényesített memoárjait, amelyeket megszépít a hősi korszakra való visszaemlékezés.
Aki ide érkezvén előzetes ismeretekre akart szert tenni, éppen ezen leírások alapján, csak a dicső múlttal ismerkedhetett meg, abból következtetve a jelenre azonban igen nagy csalódásnak tette ki magát, nem is sejtve, hogy Debrecenben csak a múlt van jelen.
A város saját emlékekkel már – születésük helye vagy ideje okán – nem rendelkező lakói minden nehézség nélkül tették magukévá a nosztalgia táplálta leírásokból merített és azokkal megerősített önképet, mintegy mitikus elbeszélést, s oly buzgón művelték ezen nagyrészt fikciós emlékekre épített önkultuszt, hogy már-már igaznak hitték és kritikátlanul elfogadták. Debrecennek ezen önképe szerint a város az utolsó függetlenségi fészek, a szabadság őrvárosa, az öntörvényű, ellenálló, szabad gondolkodású, egyenes gerincű, tiszta erkölcsiségű emberek városa, közössége. Még ha olyan sok idő nem is telt el a szabadságharc óta, hogy az események és történések valóságos menete ne lenne felidézhető, ezt a mitikus városképet a még élő tanúk se kérdőjelezik meg, hiszen a városnak ez a mítosz a létalapja, s Debrecennek a XIX. század második felében e nimbuszon kívül már nemigen van mibe kapaszkodnia. A debreceni álomkép alapját képező egykori cívis öntudat, az ellenséges erők ellen a közösség megtartó erejébe vetett, s ennek jóllétéért minden személyes érdeket feláldozó hit már Gondy Károly megérkezésének idején, a hatvanas évek elején is a múlté, hiszen az a társadalmi réteg, amelyre a Debrecen-kultusz alapozódik, a cívis polgárság, ekkor már úgyszólván haldokolt. A debreceniség hordozói a régi Debrecennel együtt tűnnek el, de eszményeiket, múltjukat szószólók veszik el tőlük, sajátítják ki és használják fel önnön politikai céljaikra. A cívis talán éppen ezért sem érzékeli még saját vesztét, hiszen eszményeit minduntalan megerősíteni hallja, így, önmaga és az idegen szemlélő számára is erős, nagy tömegű és társadalmi bázisú rétegnek mutatkozik, amely dinasztiális és virilista okoknál fogva, a városi közgyűlés soraiba beépülve és szinte minden fontos pozíciót betöltve, majd’ az egész Hortobágyot saját földjeként birtokolva még mindig – és még sokáig – mérvadó, közvéleményt befolyásoló tényező

Gondy Károly a városi múltat egy az egyben, mítoszként elsajátítva és magáévá téve, nosztalgikus viszonyt ápol a példaképéül választott cívis társadalommal, amelyről a századvégen a következő, bizonyára személyes tapasztalaton alapuló képet festi. „A tisztességes, dolgos munkás ember” ha este fillérjeivel a kocsmába tér, parancsolhat a világnak, mert megérdemli. „Szabadon jár itt a szája, ha már a garasát letette, itt süllyeszti a spanyol hajókat, mert Amerikában a bátyja is becsületes csizmadia. Nem az Atya Isten, de ő mint Isten fia veri meg Bánffyt, légbe röpíti a delegációt, és élteti Kossuthot és Rudolfot, kik szerinte élnek és soha meg nem halnak. Ilyenkor a hetedik mennyországban mint Háry János vitézség és föld között lebeg, lábát csak úgy lógatja a nagy semmiségbe… A vele együtt érző társaság mulat az esztelenségeken, de van köztük egy Júdás, ki folyton üres pohárral koccint, és nagy vétkességet lát a részeg beszédében, mert szerinte még mindig borban az igazság… [pedig] a csizmadia volna az első, ki leborulna legott a parancsoló király áldva lépő lábainál!”

A jelenet jól érzékelteti azt az ambivalens viszonyt, amely egyrészt a társadalmat a politika – számára nagyrészt felfoghatatlan célú és értelmű – szólamaihoz fűzte, amelynek a személyes életet, a magánszférát érintetlenül hagyó volta a függetlenségi harc hőseit csakúgy, mint a királyság képviselőit, mesebeli figurákká transzponálta; másrészt amely Gondyt ehhez a társadalomhoz fűzte. Illúziók táplálta, eldöntetlen és meghatározatlan, de mindenképpen elfogult szemléletmód volt ez, amely bármilyen tettet képes volt a saját szemszögéből értelmezni, egy néha csak általa értett kódrendszerbe beilleszteni, amely úgy volt forgatható, hogy egyszerre fogadhassa el a parancsoló király személyét és vethesse el a Monarchia eszméjét. 

Az alkalmazkodni kész fényképész számára Debrecen egy megoldandó feladat: hiszen „debrecenivé válni” jóval többet jelent, mint pusztán a város lakójának lenni. Gondy debreceni lélekre szeretne szert tenni, egy debreceni fejével akar gondolkodni és szemével látni, a lapokban közzétett írásaiban ezt a szemléletmódot képviselni. Hiába büszke ugyanis ő arra, hogy Debrecen lakosa, ha nem lehet a polgára. Nem elég, ha társadalmi állapotában polgárként viselkedik és cselekszik, ha ezt nem deklarálja senki, ha Debrecen ősi polgársága nem tekinti magához tartozónak. Gondy kezdettől fogva velük igyekszik azonosulni: az ő választott célcsoportja és példája a szabadság és függetlenség hordozójának és letéteményesének tekintett debreceni őspolgárság. Gondyt a beilleszkedés szempontjából hidegen hagyja a saját magához hasonló „jöttmentek” csoportja, a bevándorolt, kozmopolita, bár modernnek még korántsem nevezhető polgárság, még ha ők egyre többen s egyre inkább többségben vannak is. Úgy gondolja, ha debreceni akar lenni, a cívishez, mint Debrecen ősi szellemének megtestesítőjéhez kell hasonulnia. A nehézséget az jelenti, hogy ez a csoport senki idegent nem, s ekkor már annyira sem, mint régen, a teljes önfeladás és azonosulás árán sem fogad be a maga sorai közé: minden idegenre: emberre, eszmére és törekvésre, gyanakvással, mint jogai potenciális bitorlójára és kikezdőjére tekint. Ezért folyamodik Gondy írásaiban és magatartásában a belülről támadás stratégiájához: azon a ponton igyekszik megérinteni a cívis szívét és lelkét, ahol a legérzékenyebb, mert világképének középpontját képezi: a városi és személyes függetlenséget, gazdagságot és szabadságot jelképező szabad pusztáknál, a földművelő és a földművelés piedesztálra emelt eszményénél. „Ugyan mi szüksége van a társulásra oly polgárnak, kit a földművelés tesz elsősorban függetlenné, ki egyedül Istentől várja a szerencséjét? Tanyája: oltára!” – visszhangozza Gondy a cívis szólamait, hiszen az ekkor már sokkal inkább paraszt, semmint polgár cívis szemében ez a legfőbb érték, ahogy a belőlük toborzott Függetlenségi Párt számára is, s ezt fogja Gondy Károly is írásai középpontjába állítani. Gondy, az ízig-vérig városi – mégpedig nagyvárosi, nem ilyen parasztvárosi – polgár, a beilleszkedés vágyától hajtva könnyen túllendül a saját személye és a hangoztatott elvek között feszülő anakronizmuson, ahogy a ránehezedő nyomásnak hozzá hasonlóan nem tud ellenállni ebben a városban sem a betelepülő zsidó boltos, sem a kollégiumi tanár, s előbb-utóbb valamennyi földbirtokossá lesz, hiszen Debrecenben nem ember az, akinek földje nincsen. Gondy írásainak, megnyilatkozásainak eszményképe így egy olyan, magyar gyökerű, magyar kultúrájú, földművelő társadalom lesz, – „a föld a legnagyobb úr, s utána annak hű művelője” – amelynek ekkor már Debrecenben is leginkább ezen szólamok minél hangosabb és ékesszólóbb hirdetésére telik csak az erejéből, hiszen ebben az időben a cívis már „nem felismerhető társadalmi képlet”, és a debreceniség „már politikai és társadalmi állásfoglalás”. Gondynak éppen ez az attitűd felel meg, hiszen a debreceniség vállalásának semmi értelme nem lenne, ha ezt nem hozhatná mindenkinek a tudomására. Azok az eszmények azonban, amelyek a cívist – és a Debrecen-életérzést – fenntartották, a XIX. század második felében már nem voltak élhetőek, s mert eljárt felettük az idő, korszerűtlenek és konzervatívok, ezáltal hamisak lettek, mert nem hagyományokhoz, hanem elavult gazdasági és társadalmi formákhoz ragaszkodtak, a cívis ezek mentén próbálta megszervezni az életét, s ezek egyedüli üdvözítőségét hangoztatta – minden kompromisszumkészség nélkül. Ez a hajlíthatatlan csökönyösség Gondy és minden külső szemlélő számára a „magyar ember” derekasságát és jellemességét jelentette, ebben a Debrecen nevű, „legmagyarabb” városban, a magyarság utolsó mentsvárában, amelynek „egy sziklatorony az egész cívis népe”.. Gondy számára ilyen ez a város: „Debrecen szeret adakozni, de nem szeret avatkozni, ez a legszebb dicséret, mi rája illik. Nemes önérzetű, de mystikus tervek keresztülvitelére alkalmatlan, hajthatatlan. Ez a mi engem a magyar városhoz köt, talán hazátlan volnék nélküle. Jelleme sík, nyílt, mint a pusztája, egyenletes, mint a homok szemcséje. Nem magyar, mert Magyarhon szívében született, de mert magyar annak minden tette, moccanása. Nem szóval, de munkával műveli áldott földjét. Hogy virilis kénytelen lenni, az nem az ő hibája. Vagyonából nemes célokra sokat áldoz, és ebben régtől: első virilise az országnak.
Ha jól megnézzük, ez a debreceni emberről alkotott jellemkép a századvégen kikristályosodott magyar nemzetkarakter megfelelője: hiszen a debreceni magyar a „magyarság” esszenciális megtestesülése: így tekint önmagára és ilyennek tekinti a világ. Ám az a konzervatív és büszke cívis szemlélet, amelyet ez a szöveg is tükröz, elvet mindent, ami új, a modern urbanizációtól kezdve a műszaki-technikai civilizációig és a korszerű földművelésig. Ezért a cívis meghódításához kidolgozott stratégiáját Gondy nem véletlenül szervezi a függetlenség és a hazafiasság köré; hiszen hamar fel kellett ismernie, hogy ez az egyetlen pont, amelyen saját, belénevelt, mind a tapasztalás, mind az eszmények folytán kialakult eredendő identitáselemei, illetve az ebben a városban viselendő identitás kompromisszum nélkül találkozhatnak. Ez lesz az a központi, felvett szerep, amelyhez majd összes többi szerepét is alakítja.. Hogy az évek során miért volt szükség ezen eszmény oly hangos és egyre hangosabb kinyilvánítására, annak talán az az oka, hogy saját belső hangjait is el kellett nyomnia, melyek azt mondták, hogy ezen az egyetlen, mértékadó sarokponton kívül nincsen benne és városában semmi közös. Miután eldöntötte, hogy ezzel a szemléletmóddal tekint a városra – még ha talán ez nem is volt teljesen tudatos, csak a környezetével folytatott beszélgetésekből egyenesen és természetesen következő állásfoglalás – akkor már könnyű volt cikkeiben a cívis gondolkodásmódját érvényesíteni. Így születnek sorban, éveken át, a városi tanácsot és annak a városfejlesztésre vonatkozó intézkedéseit, az ugyanilyen rossz döntések következtében a bűn útjára tévedt szülővárosát, Pestet, az idegeneket, a kozmopolitizmust és a világ felé való kinyílást vagy annak befogadására irányuló minden törekvést ostorozó – és ezzel szemben a magyarság, egyszerűség és becsületesség végváraként megóvni szándékozott Debrecent védelmező újságcikkei. Ezekben minden rosszért a főispán vezetésével a nép nyakára ültetett kormánypárti hivatalnokok a felelősek, akik akaratukat, aljas és önérdekű szándékokkal, mintegy rákényszerítik a jóravaló, jobb sorsra érdemes lakosságra. Az évek során Gondy e szólamok hangoztatásának gyakorlásában olyannyira sikeresnek bizonyult, hogy már nem is vette észre, hogy ezek az eszmények szinte minden korábbi, természetes érdeklődés és intellektuális beállítódás vezérelte eszményének a megtagadását kívánták tőle; hiszen ezek érvényesítésére, használatára már nem is jutott ideje. Ebből a szempontból talán megfeleltethető a (nem hétköznapi jelentésben használt) „elidegenedett” ember szociológiai modelljének, aki oly mértékben támaszkodik a társadalmilag előírt szerepekre, és sajátítja el környezete elvárásait és tabuit, hogy saját szükségletei kielégítését már nem képes élvezni – tekintve, hogy azt csak rejtetten, a szabadidőben meri művelni. Megsemmisíteni ezeket, felhagyni velük nem képes, hiszen fontosabbak számára a játszott szerepnél: élete valódi értelmét, tulajdonképpen valódi életét ezek jelentik. 

Gondy Károly pályaválasztásának valódi okait, a nyilvánvalóan meglévő, eredendő érdeklődésen túl, nem tudjuk rekonstruálni, csak analógiákra és feltételezésekre hagyatkozhatunk. A fiatalembernek az építész megbecsült, értelmiségi státusza és a fényképész bizonytalan társadalmi megítéltsége között kellett választania. A fényképészet iparának addigi rövid pályáján végigtekintve, a tömegtermelés nekilódulása előtti időben, még nem láthatott fényes karriereket – annál több munkát, küzdelmet és bukást. Amikorra azonban a végső döntést meghozza, amikor Debrecen meghódítására indul, az már a „vizitkártya-gyárak” nagy korszakának hajnala, az az idő, amikor a festők tömegesen hagyják abba a munkát, mert modelljeik az olcsó és gyors portrét előállító fényképészműtermekbe tódulnak. Fényképésznek lenni ebben az időben azzal a lehetőséggel kecsegtethetett, hogy a becsületes és szorgalmas munka, így a szakma rangjának fokozatos emelkedése, a fényképészműtermek egyre gazdagabb berendezése révén, ezen az úton is elérhető a társadalmi megbecsültség, elérhető a tradicionális értelmiségi szerepek által betölthető pozíció. A fényképészmesterségnek és művelőinek köztes társadalmi állapotát, amennyire átmenetinek, olyannyira vonzónak is találhatta egy kezdő, hiszen az önállóság, a viszonylagos kötetlenség illúzióját láthatta benne – a vizit-fénykép keltette konjunktúra pedig a megélhetés biztonságát is garantálni látszott. Gondy Károly számára bizonyára ezek egyike sem volt utolsó szempont: könnyen remélhette, hogy a választott mestersége gyakorlása révén megteremtődő anyagi biztonság majd lehetővé teszi számára, mindennél fontosabbnak érzett kedvteléseinek gyakorlását, s élhet függetlenül és szabadon a kertészkedésnek, az írásnak, az olvasásnak, a zenének és a művészeteknek, meg a nyelvtanulásnak és az utazásnak – ha polgárként élt magánéletét el tudja majd választani a társadalmi életét nyíltan és hangosan, íratlan szokások és hagyományok parancsai szerint élő fényképészétől. A szerepjátszás és a munka maga azonban, látjuk majd, annyi erőt, időt és szellemi energiát kívánt tőle, hogy az már szinte meghiúsította az eredendő célt. 

Gondy Károly debreceni életének első tíz éve így azzal telik, hogy házat-földet és ezzel választójogot szerezzen, így deklarálva teljes jogú polgár mivoltát. Amikor azonban már a polgárosítás és a választójog alapfeltételének megfelelve, saját házzal és a hozzá tartozó ondódi szántófölddel rendelkezik, ezt a földet huszonöt évig még csak meg sem nézi, sem területe nagyságát, sem a föld minőségét nem ismeri. Kiadja árendába, és megelégszik azzal, hogy bérlőjének becsületes kék szeme van és rendesen, pontosan fizet – annyit, amennyit az előző tulajdonosnak. (Jobban foglalkoztatja a kertészet és a szőlőtermelés: a kilencvenes évekre szőlőt szerez magának a Boldogfalvi kertben, később, ezt eladva, „előkelőbb” környéken, a Sestakertben, a Nagyerdő alján: itt tölti szabadidejét, itt írogat a diófa alatt, amelynek terméséből pálinkát készít; azt állítja azonban, a szőlő inkább szükség, mintsem luxus.) Földhöz való viszonyának valódi természetét ráadásul teljesen önszántából leplezi le egy írásában, nem tudván ellenállni a kísértésnek, hogy írattathat magáról, függetlenül attól, hogy a kontextus kompromittáló-e vagy sem. Az ehhez hasonló esetekben Gondy Károly összetett személyiségének valódi magja és tartalma felülemelkedik a játszott szerepen, mintegy kontrollálhatatlanul, az írás pillanatában elveszítve szeme elől a megcélzott közönséget. Az identitás különböző rétegeinek eldöntetlen primátusa minden bizonnyal megzavarhatta olvasóit és a személyesen vele érintkezőket, s így hiába beszél különben oly rutinosan a cívis érdekében, az nem fogadja el szószólójának, s gyanakodva tekint rá. Gondy a századvégen többször is indul a helyhatósági választásokon, de soha nem kap elég szavazatot ahhoz, hogy a cívisek megválasztott képviselője lehessen. Ő maga azonban mintha nem érzékelné, hogy nem másokat, csupán önmagát ámítja, ha nem vesz erről tudomást, és szorgalmasan írja cikkeit továbbra is. 

A cívis életszemléletet támogatandó veti el például egy cikkében az ohati iskola gondolatát, mert „a mi becsületes pásztor népünknek” mással kell foglalkozni, mint a tanulással, hiszen megvan annak a magához való esze: „a csillagokon kezdi és végzi magas tudományát. De még a kondás is, ki soha betűt nem látott, hányszor teszi csúffá fejszámolásban a mathematicust?” Miért akarja vajon „tudatlanságban” tartani a parasztgyerekeket ez a világlátott, tapasztalt, olvasott, nyelveket beszélő, értelmiségi allűrökkel, ambíciókkal töltött mester? Csak a rosszul értelmezett „debreceniség” vezetheti erre, a szólamok megfeleltetni próbálása a valós problémákkal, amely lehetetlen voltánál fogva, kényszerűen vezet erre az eredményre. A cívis urbanizációellenes szemszögéből lehet csak jó a régi, csatornázatlan, kövezetlen Debrecen. „Debrecen nem hivatal, nem gyári város, és gazdálkodó jellegét – amitől az Ég óvja – le nem teheti, ehhez van kötve léte. Szénás szekér nem járhat renaissance kapun, sem emeleten nem fejheti a tehenét, de a disznót sem húzzák a liften. Tágas udvar most is a jelszó Debrecenben. Mi közvetlenül ételt készítünk a szájunknak, a gyolcsot, posztót, varró tűt és gépet készítse az, kinek kopár sziklás a talaja. […] Minél jobban kivetkőztetjük Debrecent falusi jellegéből, annál nagyobb arányban nő a halandóság benne” – írja Gondy, s mintha csak egy tősgyökeres, okleveles polgár beszélne. Ebből a szemszögből lehet sajnálni a lebontott, régi ispotályt, amely, igaz, hogy csak betegség- és ragály-fészek volt, mégis, milyen családias, regényes és festői! De a városnak nem kellett, „nem tűrte már a kultúrláz”. És minek építenének még egy kilencedik patikát, ahelyett, hogy népkonyhát létesítenének, amikor az egészséghez csak enni kell? A gyerekeket miért kellene oltással fertőzni, hiszen ha egészségesen élnek, úgysem lesz semmi bajuk? És miért kell légszesz helyett természetellenes és drága villannyal világítani, oktalanul csatornázni, utcákat a közvélemény megkérdezése nélkül elkeresztelni? (Ez az utóbbi kérdés olyannyira bántja, hogy személyes javaslatairól sorozatban tizenkettő, kolumnás cikket ír.) Különösen kirívó eset, amikor a túlzásba vitt azonosulási szándék arra készteti, hogy egyik írásában tagadja a telefon szükségességét – „sem a telegraf, sem a telefon nem fogja átlépni házam küszöbét, de a gáz és villámból éppenséggel nem kérek. Már ebben a tekintetben magamhoz híven conservativ maradok” – miközben tudható, hogy az ekkor már legalább hat éve be van vezetve a műterembe, vagyis a saját házába! A csatornázás, kövezés és higiénia kérdése pedig 15 alkalommal kerül témái közé valamilyen formában az évek során, s ezekben bűnbaknak mindig a városi tanácsot kiáltja ki, amely szerinte mindent hűbelebalázs módjára csinál, tervek és anyagi fedezet híján. A tanács kritikája mögött pedig bizonytalan irányú hadállása húzódik meg: szeretné a változást, de választott pozíciójából nem javasolhatja azt. „Hát mi bolond állítás: ki szegény, az ostoba is! […] Nem szólhatok a polgári házassághoz, de lehet, hogy mint mérnök, alaposabban értem a kanalizációt, mint az első virilis!” – panaszolja. Nem érzékeli, hogy a tanács éppen amiatt nem tud cselekedni, mert soraiban az eszményített cívis ül: akinek viszont szinte éppen ő maga adja szájába lapjában az ellenérveket: hiszen nem helyeselhet semmit úgy, hogy rögtön vissza ne vonná. (Jellemző erre, hogy amikor egy alkalommal valakit „véletlenül” megsért, s az magyarázatot kér, azzal mentegetőzik, hogy az illető nem is sértődhetett meg, mert mondatából semmi sértőt, „éppen kétértelműsége folytán, ki sem lehet határozottan olvasni.”). A magára kényszerített konzervativizmus béklyójából mindazonáltal óvatosan bár, de néha-néha megpróbál kitörni, különállását és magánvéleményét hangsúlyozva, de már nem mindig veszi észre, hogy ez a magánvélemény egyre inkább a cívis kisebbség véleménye, amelyet annyira magába sulykolt, hogy már nem tud tőle szabadulni, önkéntelenül is az ő érveiket használja a vitákban – már ha érvekről és vitáról beszélhetünk a cívisnek az újjal szembeni abszolút tagadás alapján álló világképét tekintve – s így gyakran keveredik önmagával ellentmondásba. Hogy vesse el a technikai civilizációt, a haladás eszméjét egy ember, aki mérnöknek tanult, aki feltaláló, és aki elmondhatja magáról, hogy „én életem érettebb korszakát, keresetem javát, gondolatom annyi szikráját az iparnak, a technikának szenteltem, ha valaki tudja a jó iparost becsülni, hát én tudom”? – (amelyhez azonban biztonság kedvéért hozzáteszi: „a földművelés után az ipart tartottam első kereseti forrásnak, mely az állam legbiztosabb alapját képezi”).

„Mi, Isten kegyelméből debreceniek" annyira magunkénak érezzük városunkat, hogy semmiben nem hiszünk, ami városunk falain kívül születik. Gondy meghatározó élményekkel szolgáló, Pesten töltött gyermekkora állandó emlegetése mellett, talán a németség-idegenség vádját kompenzálandó, soha nem mulasztja el hangsúlyozni, hogy igazi otthonát Debrecenben találta meg, s hazátlan lenne e hely nélkül. „Végre itthon! Hogy is megszoktam Debrecent, egész idegennek tűnt fel szülővárosom!” Debrecennek éppen ódonságában rejlik számára a vonzereje, a modern, nyüzsgő, folyton változó és lüktető Pesttel szemben. Annyira ragaszkodik azonban ezen ódon szellemhez, hogy nem tűr semmiféle változást – s itt találkozik megint a cívis szemléletével, aki szintén megelégszik mindennel, s megnyugszik abban, ami egyszer jó volt. Gondy ragaszkodik ahhoz a Debrecen-képhez, amelyet ideérkezésekor, fiatalsága idején itt talált, mert ahhoz tanult meg alkalmazkodni, s azt hiszi, amit a cívis is hisz, hogy a modernizációval elvész a szellem is, és erkölcsi romlásba süllyed a büszke magyar nép – s nem utolsósorban elvész az éveken át olyan jól begyakorolt, s használni megtanult életvezetési tanácsadó is. „Ne majmoljuk tehát mindenben a fővárost […] maradjunk mi meg a »jó régiek«-nek, haladjunk erőnkhöz képest, és ne fussunk minden délibábos kép után” – írja, amikor központosított árucsarnok létesítéséről van szó a közgyűlésben. „Vásárcsarnok Debrecenben, hol minden kapuban kofálkodnak, és még hozzá ily szűk helyen 60.000 léleknek! Hát léleknek elég, de nem oly megtermett testnek, mivel kétharmada a lakosságnak, hála Istennek, dicsekedhetik” – írja egy másik javaslat ellenvetéséül. 

Debrecen főutcája 1888 körül, Gondy és Egey fényképén. DM Történeti Tára
Debrecen főutcája 1890 körül, Gondy és Egey fényképén. DM Történeti Tára

Ha a cívis nem is vehette komolyan önjelölt prófétáját, eszméit és eszményeit kisajátító vezérei és szószólói, a politikusok és újságírók szívesen fogadták Gondy Károly néha talán kissé érthetetlen gondolatvezetésű, de érezhetően erőteljesen függetlenségi érzelmű írásait; személyét és tetteit sokszor használták ki és fordították a maguk javára. A Gondy Károly által is képviselt és buzgón támogatott szemléletmód társadalmi bázisa és gyűjtőhelye a Függetlenségi Párt volt, amely követeléseiben, politikájában megtestesítője mindannak, amit a cívis szeretne: elvetni mindazt, ami új, és minden hatalmat ismét a földművelők, a régi polgárság kezébe adni. „A Függetlenségi Párt társadalompolitikai koncepciójának lényege, politikai kisugárzásának, közgondolkodást formáló szerepének legfontosabb eleme a polgári fejlődés célszerűségének megkérdőjelezésében jelölhető meg” – foglalja ezt össze tömören Irinyi Károly Gondy minden megnyilatkozásával, és azzal, hogy írásait a Debreczen című lapban, a város legrégebbi újságjában, ezen eszmék legfőbb fórumában teszi közzé, mindenki számára egyértelművé téve szimpátiáját, vonzódását. Ez a „derék, függetlenségi érzelmű férfiú” egyszer még odáig is elmegy, hogy ha rajta állna, minden egyéb lapot, mint szükségtelent megszüntetne a Debreczenen, az „egy igaz magyar lapon” kívül. Hűségét a lap szerkesztői azzal hálálják meg, hogy minden „érzelemmegnyilvánulásáról” beszámolnak, tudósítanak, s így mindkét fél érdekei érvényesülnek – hiszen mi másért hangoskodna Gondy, mint hogy beszéljenek róla. 

Ilyen hangoskodásként, szimbolikus, geográfiai és polemikus térfoglalásként értelmezhetjük azt az ismétlődő gesztusát, hogy pártállásának, elvi hovatartozásának kétségbevonhatatlanná és minél feltűnőbbé tétele érdekében, minden lehetséges alkalommal fellobogózza, kivilágítja a házát – akár városvezetési felszólításra, akár önhatalmúlag. Ezek a produkciók mindig nagy tömeget vonzanak, mert mindig látványosabbak, nagyszabásúbbak mindenkiénél a városban. Gondy Károly ezekkel a szimbolikus gesztusokkal lép interakcióba a közönséggel, mintegy előre értelmezve a tetteit, megadva a kódot is a megfejtéshez: itt nincs szükség rejtjelezésre: egyértelműen, a közös tudáskészlet jeleivel beszél. Olyan alkalmak ezek, amelyek Debrecen apoteózisát jelenthetik s a város önkultuszának látványos ünnepeivé tehetnek jószerével bármilyen eseményt: legyen az Kossuth temetése vagy a király születésnapja, Erzsébet királyné halála vagy Tisza Kálmán választási győzelme, 1848 évfordulója vagy a törökök diadalmaskodása az oroszokon. Aki pedig segít fényezni ezt a mítoszt, az, legalább a pillanat, vagy néhány nap erejéig, részesévé válhat annak: ezt a lehetőséget ismerte fel Gondy Károly is. Ha másnap az újság csak megemlíti, már elérte célját, ha azonban ezt elmulasztanák, maga gondoskodik a hírverésről és személyesen számol be munkájáról. Az első kivilágításra még 1877-ben, a balkáni háborúban a török csapatok cári birodalom felett aratott sorozatos győzelmeit – melyet a függetlenségi érzelmű tábor Világosért való személyes visszavágásként értelmezett – megünneplendő került sor, s olyan jól sikerült, hogy a Debreczen rögtön egy egész cikket közölt Gondy gesztusáról, így ez a tapasztalat is arra ösztönözheti, hogy ezután már tudatosan is provokálja ezt az ingyenreklámot. „Gondy Károly fényképész úr, ki a kivilágítás estéjén is oly kiváló módon, nevezetesen bengáliai tűzfény és az éljenzett hősök ködfátyolképeinek produkálásával járult a honfiúi lelkesedés kifejezésének emeléséhez, tegnap folytatta illetőleg kiegészítette a maga részéről az ünnepélyességet, amely annak idején a kedvezőtlen időjárás miatt egész teljében előadható nem volt. Ragyogó fényben tündöklött az egész fényirodai épület. Fönt a nyílt emelet fonyondárok és virágokkal díszített rácsozatán mint gyöngyfüzér csillogtak a mécsesek világai; közbül a magyar címer, mellette lobogók lengtek alá, melyek közül megjegyzésre méltó, az egyik fekete volt ily felirattal: „A 3. szövetség?” A kertté alakított udvar még pompásabb látványt nyújtott. A virágágyak gyeppárkányain s a középen álló Flóra gyps szobor bázisán szinte sok apró mécsvilág ragyogott mint elszórt gyémánt kövek, a fák lombos ágairól pedig tarka lámpionok függtek le, kiegészítve a látvány szépségét. Az arra menők tömeggé csoportosultak úgy az utcán, mint a vasrostélyzatos kapu előtt, s bent az udvarban. Ki honfiúi érzelmének ily költséget s fáradtságot nem ismerőleg ad külső kifejezést, méltán a legmelegebb rokonszenvet érdemelte ki magának minden magyar érzelmű polgár részéről.” 

Ezen első alkalommal a sikert még csak elkönyveli, de a századvégen már soha nem mulasztja el hangsúlyozni gondolati önállóságát és függetlenségét, tiltakozván az ellen, hogy ő csak a városi felszólításnak és a kollektív lelkesedésnek engedett volna. Amikor például Ferenc Józsefnek a magyarokkal való békülési szándékaként értelmezett szoborajándékozási gesztusát ünnepelve az egész város és ország fényárba borul, Debrecenben Móricz Pál Gondyt is megdicséri, mint a legötletesebb és legsikerültebb kivilágítás gazdáját, aki házának ablakaiba szimbolikus értelmű, például a Hentzi-szoborba csapó villámot ábrázoló festményeket helyezett. A fényképész mégis valami veszélyt szimatol és máris hárítja a hiperlojalizmus vádját: azt magyarázza, ő a maga részéről nem a szoborállítást ünnepelte, hanem Hentzi ledöntését, hiszen a kettőnek együtt nem lenne értelme, így ő ezt sokkal nagyobb jelentőségű gesztusnak tekinti, a polgári erény győzelmének értelmezi, a király felülemelkedésének saját katona-mivoltán. „Van nekem az a jó vagy rossz szokásom, hogy senki tanácsát nem kérem. Hát ki is gondolkozhatna helyettem jobban a magam érdekében? Gyermekkorom óta minden végelhatározásomban csupán érzékeim ötös bizottsága vezetett: a mi tehát tőlem ered, az nem az összetartás nehézkes lávája, de lángra lobbanó szívem pattanó szikrája” – mondja, s láthatóvá teszi, hogy ebben az esetben is az elvegyülés és kiemelkedés, az odatartozás és kívülállás eldöntetlenségének kettős prése szorítja, az óvatos egyensúlyozás kényszere. Így már nem is olyan különös, hogy csak az „állami” ünnepek és gyászok késztetik cselekvésre, amikor legalább az egyik oldal támogatását maga mögött tudhatja, teljesen önállóan nem mer megnyilvánulni. A városvezetés ellen beszél, de csak akkor, ha tudván tudja, hogy mögötte van és kiállását megtámogatja a cívisek létszámban ugyan egyre kisebbedő, de hangban és hatalomban még mindig erős tábora, ha az újságírókon kívül más elismerésére nem is, de figyelmére legalább számíthat. 

„Hát most a békében, mi polgárok, mennyi zászló-zaklatásnak vagyunk kitéve? […] Nekem is van két zászlóm, egy fekete és egy nemzeti. A nemzeti lobogót Tisza Kálmán akkori képviselő választásánál tűztem ki, midőn velünk egy fazékból ette a juhhúsos kását, de mióta megégettük vele a szánkat, azóta legtöbbnyire csak figyelmeztetésre szedem elő a viola trikolort. A gyászlobogó kétszer volt a házamon. Először, mikor a mi híres hármas szövetségünket illumináltuk, másodszor Kossuth temetése napján. Ezzel be is fejeztem a gyászomat, mert aligha ér bennünket már vészesebb csapás. (Erzsébet királyné halála azért egyszer még előveteti vele a fekete zászlót, amelyet akkor már nagyon tudatosan, jelentésesen használ, kiemelve a hazafiságra fordított önköltség nagyságát is: „a zászló végén a fátyol hadd lógjon… tüntessék ki, hogy bánatunknak nincsen hossza-vége… telik a negyven méter kreppből”). Szent István ünnepén – folyatja az előbbi felsorolást – szerettem volna egy nemzetit kockáztatni az erkélyemre, de nem volt anzagolva, hát mindjárt demonstrationak keresztelik az ily önkényt, de talán még anathémával is sújthatnak” A fényképésznek az önmaga történeti szerepét feltáró felsorolása, közvetlenül, az ünnepekben való személyes szerepvállalás nagyszerűségének hangsúlyozásával a közösség emlékezetének felfrissítését, ezáltal a közös múltban elfoglalt hely biztosítását szolgálta, számunkra azonban sokkal fontosabb az utolsó kitétel, a Szent István ünnepére vonatkozó. Augusztus 20-a eredendően katolikus egyházi ünnep, vagyis Debrecen városában egy kisebbségé, még ha Gondy Károly születésénél fogva ehhez a csoporthoz tartozik is. Így, még ha személyes ünnepe lenne is ez az alkalom, nemzeti zászlóval már csak azért sem ünnepel, mert az ebben az esetben mögé képzelhető társadalmi bázis segítségére vagy támogatására éppen nincs szüksége. Gondy, bár felekezeti hovatartozását soha nem tagadja meg, igyekszik minden esetben a reformátusság, az „egy igazi magyar vallás”, az igazi debreceni magyar vallása iránti szimpátiáját hangoztatni. Amikor azonban a város – azaz a kormány – nyomására az 50 éves évfordulón április 11-én kellene ünnepelni március 15-ét, akkor már bátor ellenálló, mert maga mögött tudhatja a függetlenségi érzelmű tábort: a megnyerendő feleket. El is nyeri jutalmát, mert a Debreczen egyenesen egy „Éljen Gondy Károly!” című cikkel emlékezik meg nemes hazaszeretetéről. 

„Ma, midőn az 1848. március 15-iki hatalmas alkotások romjain ünnepelünk, az erkölcsiség süllyedésének korszaka is beköszöntött hozzánk. Világos példája ennek az a körülmény, hogy Debrecen város tanácsa csak a legkisebb módon fejezte ki kegyeletét hosszas tanácskozás után a nagy idők iránt az által, hogy testületileg megjelent az ev. ref. egyház istentiszteletén és a színházban gondoskodott, anélkül, hogy a polgárságot a város kivilágítására előre figyelmeztette volna, tudván, hogy a közönséget korbácsolni kell a nemes tettekre. És íme, ebben a törpe korban még él egy önzetlen, lelkes magyar ember Debrecen városa területén, ki azzal ad külsőleg is kifejezést rajongó hazaszeretetének, nemes jó szívének, hogy midőn kedden reggel ránk virradt a szabadság születésének félszázados ünnepe: feltűzött háza homlokzatára egy csaknem a kövezetig lenyúló óriási lobogót rajta e szavakkal: Szabadság, Testvériség, Egyenlőség, este pedig, midőn éj borult a városra, sötétek voltak (néhány kivételével) az épületek ablakai, - kivilágította házát oly pazar fénnyel, csillogással, s kitűnő ízlésről tanúskodó modorral, hogy nagy embertömeg verődött össze a Teleki utcában s bámulta azt a fénytengert, mely a városi tanács sötét célzatát nagyon-nagyon megvilágította.

Ez a kivilágítás meglepetés számba ment. 

Az épület homlokzatán három nyitott láng égett, az ablakok gyertyafényben tündököltek, a kapubejárat kápolnává alakult át, melyben virágok közt pazar világítás mellett díszelgett Kossuth Lajos arcképe, ezzel a felírással: »Könyörögj érettünk!«. A kaputól balra eső ablakban egy belülről megvilágított gyönyörű festmény 1848-ban V. Ferdinánd királyt tüntette fel, midőn égő csipkebokor fölött a felhőkből kibontakozik alakja, s az előtte térdelő Kossuth Lajosnak átnyújtja az 1848-iki szentesített törvényeket, e szavak kíséretében: – Itt az alkotmány, csak aztán meg ne bánjátok! A kaputól jobbra eső ablak »50 év után« címmel a mai állapotot tünteti fel. Három ördög jár boszorkánytáncot a pokol égő tüze előtt, s a szabadsajtó már az egyiknek vasvilláján van, hogy a tűzbe dobja s szólásszabadságunkat teljesen tönkre tegye. A képeket Gondy Károly egyik derék segéde, Kollonics Béla festette. 

Azok a szatirikus gondolatok, melyek Gondy Károly politikai cikkein átvonulnak, megnyilatkozásra leltek itt is. De megnyilatkozott az a hazaszeretet is, mely őt nemzete jóvolta érdekében tettre sarkallja. S midőn ennek a derék független érzelmű férfiúnak nemes cselekedetéről itt hírt adunk, kívánjuk, hogy a Mindenható még soká, nagyon soká éltesse!”

A beszámoló jól érzékelteti az egész függetlenségi táborra jellemző magatartást, mely Gondy céljainak pontosan megfelelve, a nemzet jóvolta érdekében végrehajtható tettek legmagasabb fokát látta a nagyhangú, mellveregetős, gyakorlatilag teljesen passzív, nacionalizmustól áthatott szólamoktól hangos, látványos patyomkin-cselekedetek gyakorlásában. Pedig ekkoriban az idő régen túllépett már az önkényuralom leples, többértelmű beszédmódján: felségsértést nem volt olyan könnyű elkövetni. 

A függetlenségi gondolat támogatásának ellenzéki kiállásként való megélése természetesen nem kizárólagosan debreceni vonás, hiszen a fent leírt magatartásmód mögött meghúzódó politikai szándék, kultúra- és életszemlélet a párt híveinek az egész országra kiterjedően meghatározta gondolkodásmódját; sőt, a kizárólagos nacionalizmus, a polgárosodás folyamatának hátramaradottjai körében általánosnak volt mondható.. Ha azonban, mint Debrecen esetében, a történelmi megalapozottságú ellenzékiség a város önkultuszának alapja, akkor minden ehhez kapcsolódó, ezt kifejező és megerősítő megnyilvánulás a közösségi emlékezet részesévé teszi a megszólalót, függetlenül attól, hogy annak mi volt az eredendő vagy mögöttes célja. Csak a tett számít és a szavak, a tartalom nem. Hogy Gondy Károly megnyilvánulásai mögött valójában saját maga pozíciójának megerősítése rejlett, mint tartalom, az nem zavarta azokat, akik csak a szólamokat akarták hallani, mert ez jelentette kulturális identitásuk időről-időre való gyakorlásának és felmutatásának lehetőségét.

Nem biztos azonban, hogy a jól hangzó szólamok átvétele mellett kiterjesztették magára a személyiségre is a befogadási hajlandóságot. A szószólók maguk közé tartozónak tekintették, a cívis azonban nem, a fényképész pedig ezt szerette volna. Lehetséges, hogy a teljes azonosulás szerepét csak kezdeti kiindulópontnak szánta, ám az évek során elfelejtette jelezni, hogy ez a jelmez szűk számára, s mire észbekapott, már késő volt: a ruha rákövesedett, s kétségbeesett küzdelemmel se tudta levetni magáról. Kitörési kísérletként értelmezhető írásait ily módon már csak bélyegként viselhette, nem egyénisége kifejezéseként, csak ujjal mutogattak rá, s nem ismerték el jogát a különösségre. Gondy Károly Debrecenben megvalósítani kívánt, önmaga múltjától való függetlenedési kísérleteit a függetlenség, mint politikai eszme szólamaival volt kénytelen leplezni; a kétféle törekvés azonban, lévén kétirányú, idővel kioltja, megfojtja egymást: a felvett identitás nem biztosította a személyes integritást.

MI, POLGÁROK

Gondy Károly debreceni kapcsolatépítéseinek végső célja a házasság. A cívistársadalom belső köreibe benősülés révén való integrálódás azonban egy idegen számára ekkor már igen nehezen járható út, hiszen említettük már e társadalmi réteg önmagába zárulását, kirekesztő szellemét, a nem fajtájabelitől való idegenkedését. Gondy Károly így, egzisztenciájának megalapozása után is még sokáig, a megfelelő alkalomra várva, legényemberként töltötte a fiatalságát: 45 éves volt már, s csaknem húsz éve élt Debrecenben, amikor 1881-ben nősülésre elérkezettnek látta az időt – vagy ekkor talált alkalmas jelöltet. A feleségének választott leány személye, családja és családi állapota miatt egyaránt számíthat figyelmünkre, mert e körülmények együttesen jól példázzák Gondy választásának tudatosságát és kényszerűségét.

A menyasszony, Jóna Róza, a tekintélyes és vagyonos Jóna család tagja, a cívistársadalom hangadó, életformáját évszázadok óta őrző családainak egyikéé, amelynek képviselői már a XVI. században első virilisei voltak a városnak. Első ránézésre a legjobb választás egy, a debreceni közösségbe véglegesen begyökerezni szándékozó idegen számára: tudatos és jól megfontolt döntésnek tetszik éppen Jóna Róza kezének megkérése. A másik oldalról azonban már nem tűnik a döntés ilyen egyértelműnek.

Jóna Dániel, Gondy Károly apósa bizonyos szempontból kivételt jelentett hagyományos gazdálkodást, földművelést és terménykereskedelmet majd sertéshízlalást folytató családjában, mert ő a gazdálkodás mellett lakatosmesterként kereste a kenyerét, bár talán több joggal nevezhető ő is földbirtokosnak, mint iparosnak. Iparosi rangját mindenesetre büszkén viselte, több iparkiállításon is indult termékeivel és nem egyről díjakkal tért haza: 1858-ban alapított műhelyében az 1885. évi országos kiállítás idején – ahol lakataiért nagy aranyéremmel tüntették ki – 9 munkással dolgoztatott, évi 6000 forintnyi tőkét mozgatva meg. Mindemellett mindig kiállt az iparosok jogainak védelmében és képviseletében, s pártolta a helyi ipartestület megalakulását. Gyászjelentése 1905-ben a következőképpen foglalja össze érdemeit: „volt 48/49iki tüzér, az arany érdemkereszt tulajdonosa, Debrecen szab. kir. város bizottsági tagja, a Debreceni Kölcsönsegélyző egylet igazgatósági tagja, a régi Debrecen egyik tipikus alakja, ki hosszú évekig tevékeny szerepet vitt Debrecen életében…”. A Villám című élclap pedig, élénkebb ecsetvonásokkal, ilyennek festi le őt életében, akkor, amikor Gondy Károly apósának tisztét is betölthette, 1886-ban. „Városunk ez idő szerint legelső iparosa. Hajdan, az ipartörvény létrejötte előtt is az volt, mert a céhnek sohase volt igaz barátja. 1848-ban tüzér, későbben híres táncos és a nagyerdői lövölde első rangú céllövője, még a mai nap is szenvedélyes vadász. Régi idő óta városi képviselő, közelebbi időben a helybeli iparoskör szervezője és legelső elnöke volt. Az iparosoknak szószólója, ha kell szónoka és jó toasztírozója. Ünnepélyeken, estélyeken, gyűléseken nem győzi úgy szóval senki, mint ő. Városunk udvari műlakatosa idestova már 25 éve, minden nagyobb városi köz- és magánépületek az ő remek lakatos munkáját fennen hirdetik. […] Hogy a debreceni ipartestületet meg nem alakíthatta, az nem rajta múlott, hanem múlt azokon is, kik a régi céhrendszernek most is buzgó apostolai. Mert a mi Dani bátyánk mindég a korral haladó férfiú volt. Szóval páratlan a maga nemében. Csak az a hibája van, hogy ellennézeteket nem könnyen tűr, éppen mint a kávéházi füstöt, de azért a Bikának mégis rendes látogatója. Tevékenyebb és szorgalmasabb iparbiztost nálánál nem ismerünk. Mintha csak tanfelügyelő volna, úgy megcensiálja néha a mesterembereket és tanoncaikat, akár csak a magáét, mert neki az az elve: többet tudjanak idővel a mostani tanoncok, mint a mesterek, mert hát arra a hazának szüksége van. Szóval nagy rendszerető, és mi ritkaság, az italok közt csakis a víznek barátja. Éppen ezért akarná a mértékletességi egyletet megalakítani, de tart tőle, hogy leszavazzák – ha nem hát azért a házánál igazi magyar vendégszerető módjára jó sexta-kerti vinkóval még az ellennézetűeket is megtraktálja. Ily jeles tulajdonok dacára, nem csoda, hogy iparostársai irigykednek rája…”

Jóna Dániel, Gondy Károly apósa, mint céllövőbajnok, 1873 körül a Gondy és Egey műteremben. DM Fotótára
Jóna Dániel lakatosmester, mellén az 1885-ös országos kiállításon nyert aranyéremmel, Gondy és Egey felvételén, a Király Ferenc-féle albumban. DM Fotótára

Mindezeket a szeretettel és elismeréssel bemutatott tulajdonságokat egészen másként látta a nálánál alig hat évvel ifjabb veje, Gondy Károly. Írásaiban gyakran terelődik a szó a városvezetés anomáliáinak kipellengérezése közepette a „nagy Jónára”, a „műlakatos és műmamelukra”, annak ellenére, hogy még ekkor is családi összeköttetésben álltak egymással. A hangvétel kissé fanyarabb, mint a fenti dicshimnuszé. „Fekete kávé, fekete tenta foly ott, hol a nagy Jóna beszél, és szürcsöli a bölcselet titkait. Kicsit nagy szót hall, de annál nagyobbat mond, legkevésbé sem alterálja a házi gond. Sokat prédikál, de még többet orgonál, mert bírja a fúvó és pedál. Otthon ügyes ciklopszai szítják a tüzet, így csak eléggé jól halad az üzlet. Egy ügyvéd veszett el benne. Nagy kárára van a hazának, hogy annyi okosság parlagon és nem a parlamenti Wertheimben refoszforizál, de meg, kár nekie is nem agenturát, ügyvédi extra kabinettel nyitnia, midőn maga a főispán is sokszor úgy sebtében felkapaszkodik szellemi omnibuszára. A főispán, ki maga is vasbottal jár, a vassal bánó emberben bízik, ki nem egy szeget vert már a szabadelvűség vastuskójába, de még többet polgártársai fejébe. Ezt a gyenge vasembert egy napra sem nélkülözheti.” Vagy: „Van sok úr, ki mindig, mint a hangya dolgozik, de porban marad: nincsen láttatja munkájának. Van aztán olyan Dániel is, ki soha életében nem dolgozott, és mégis, kezében a vas arannyá válik. Előbb lóváteszi az urat, aztán meg is vasalja, végre velük közös az asztala. Annyi a vagyona, hogy maga sem hinné, ha a telekkönyv a bizonyságot nem tenné…”

Gondy szövege, amellett hogy indiszkrét és csak a családot közelebbről ismerők számára érthető utalásokat tartalmaz, valamint egy függetlenségi lap hasábjain az „ellennézetűekkel” szemben kötelező harciassággal íródott, magában rejt valami leplezetlen haragot és irigységet is. Nem tudhatjuk, hogy ezt az ellenszenvet Jóna Dániel személyével vagy társadalmi osztályával, a debreceni „születési arisztokráciával” szemben táplálta-e inkább a fényképész, amellyel szemben mindig másodrendűnek érezte magát, hiszen ő abból a körből végképp ki volt rekesztve. „A virilitás intézmény a legbrutálisabb a világon, – mondja erről – axiomája: minden szegény ember szamár, még ha végzett is. Visszája: minden gazdag, ha mindjárt öröksége után lett azzá, okos. Azt sem kérdik a virilistől – mintha a geniusról volna szó – hogy tud-e magyarul, megérti-e amit a közgyűlésben tárgyalnak, beszélnek, minek, kinek tartja tulajdonképpen a magyart? Ezek szerint valakinek az okossága már a bölcső homlokfájára van vésve, »a város kedvence«, a csecsemő homlokán pedig még a nagy kérdőjel […] figurál. Szomorú állapot! Még jó, hogy a tudományt felébe betudják!”

„A mama kedvence” : választható típus-kép a Gondy-műteremből, 1899 körül. DM Fotótára

Jóna Dániel helyzete, népszerűsége, karrierje, a családi háttér adta magabiztosságból eredő cselekvési- és szólási szabadsága azonban a kényszerű és maga választotta szerepek szorításában élő fényképész szemszögéből önmagában is okot adhatott az irigységre. Hogy ezt milyen családi konfliktusok fűszerezték esetleg a háttérben, arról nincs tudomásunk. Jóna Dániel pedig a lehető legmesszebbmenőkig élt ezzel az irigyelt szólási szabadsággal. Családja ősi debreceni gyökerei dacára a Szabadelvű pártnak volt oszlopos tagja, és a mindenkori polgármesternek tanácsadója városi ügyekben. A pártpreferenciáktól eltekintve azonban nem vonhatta ki magát saját családja és a cívistársadalom befolyása, szabályai és elvárásai alól, bár úgy tetszik, néha megpróbálta. A városi közgyűlésben ugyan, cívis gazdához méltóan, azokkal szavazott, akik az idegeneket, betolakodókat kizárnák minden városi jogból, és ő is „körömszakadtáig ragaszkodott azon városi statútumhoz, hogy tanyabirtok csak okleveles és házzal bíró debreceni polgárok által szerezhető meg, mert a debreceni határ a debrecenieké” – saját felügyelete alatt álló családjában sokszor engedett már a „józan ész” követeléseinek, a modern, felvilágosult polgári lét szirénhangjainak: a hagyományok és szabályok felrúgásával bizonyára kiváltva társadalmi osztálya rosszallását. A lassan kezdődő városiasodás apró jeleiként alakulni kezdő intézményeket, mint büszke polgár, kitüntette pártoló látogatásával: valamennyi gyermeke részesült zeneiskolai képzésben, és a színházban állandó páholyt bérelt. Hat leánya mellett második házasságából származó egyetlen fia, Kálmán, noha az ügyvédi pályát választotta, tanulmányai ideje alatt a Zenede tanáraként tanította zongorázni a polgárok leánykáit. Ha ismerjük a cívis művészethez, különösen a zenéhez való viszonyát, amelynek csak Isten dicsőítéséért van létjogosultsága, akkor nagy bátorságnak tűnhet ez; de Jóna e gesztusaival nem volt egyedül: ahhoz a maroknyi csoporthoz tartozott, akik tősgyökeres debreceni létükre, saját érdeküknél előbbre helyezték a város jóllétét, s ennek útját az urbanizációban látták. A Jóna-gyerekek a Vecsey, Pallay, Szikszay, Csanak, Sesztina, Várady Szabó és más gyerekekkel együtt, már egy viszonylag modern polgári létformába nevelődtek bele. A polgár gyermekhez való viszonyát idézi ez a magatartás már, amely egyenjogú, gondolkodó félként kezeli a gyermeket, szemben a cívis kis rabszolgáival. Még nagyobb „merészségre” vall, hogy két kislánnyal, alig 30 évesen özvegyen maradt Gizella lányának Jóna Dániel megengedi, hogy kalaposüzletet nyisson az atyai házban, vagyis olyan foglalkozásba kezdjen, amely saját jövedelemhez, önállósághoz juttatja – s amely megélhetési forma tipikusan az emancipált, független, szegény városi leányok sajátja. Jóna Gizellát nyilván eltartotta volna az apja vagy apai öröksége élete hátra levő részében, de ő Bécsben kitanulhatta és – jellemzően, egyelőre csak az apja házánál – gyakorolhatta mesterségét, akár egy fiú.

Ilyen körülmények között már érthetőbb, hogyan felelhetett meg ebben a családban vőnek egy idegen, egy betolakodó, egy fényképész, aki se nem iparos, se nem művész, se biztos társadalmi státusza, se rokona, se ismerőse, de még polgároklevele sincsen, a város szolgája, és ráadásul vénlegény: minden igyekezete ellenére, mindannak a megtestesítője, ami a debreceniséggel ellenkezik. Erényének csak biztos jövedelme és tisztességes neve mutatkozik: s most erre van a legnagyobb szüksége a Jóna családnak. 

Jóna Dániel első felesége, Kubik Jozefa, 1874 augusztusában, 39 éves korában, váratlanul hunyt el, hat kiskorú gyermeket hagyva maga után. 1874 októberében a legidősebb leányt, a 15 éves Rózát, édesapja férjhez adta egy magához hasonlóan kovács mesterségű, kocsigyártással foglalkozó, szép jövő előtt álló, a menyasszonynál tíz évvel idősebb mesteremberhez, Reke Alberthez. (Jóna Dániel a következő évben, kicsi gyermekei miatti kényszerűségből, ismét megnősült, de a gyakorlat megmaradt: többi leányát is igen fiatalon házasította ki.) Rózának a következő évben, 1875 szeptemberében kislánya született, Reke Piroska Róza néven; majd 1879-ben világra hozta második gyermekét, aki a Vilma Szeréna nevet kapta, de három hónapos korában meghalt. Ennek a kislánynak a keresztanyja Róza legidősebb húga, Jóna Emília, keresztapja pedig Gondy Károly volt.

Reke Vilma Szeréna, Jóna Róza kislánya, Gondy Károly keresztlánya. Gondy és Egey felvétele, 1879. DM Fotótára

Egyelőre sajnos nem tudtuk rekonstruálni, mi történhetett ezek után. Annyi bizonyos, hogy Gondy Károly 1881. augusztus 7-én feleségül vette Jóna Rózát. Gondolhatnánk, hogy Reke Albert meghalt és feleségét 22 évesen özvegységben hagyta; de a kocsigyár működése a 80-as években kezd fellendülni, miután Reke Albert Nagy-Várad utcai saját házában nyitja meg műhelyét, és egyéb, kovács- és kárpitosipari szolgáltatásokkal is kiegészíti tevékenységét. Elváltak volna? „Kényszerített házasság” esetén akár ez is előfordulhatott. Róza „megbotlott” volna? Ennek a következménye is lehetett válás. Jóna Róza egy apró levélkéjében, amelyet mint Gondy Károlyné írt alá, a kislánya keresztlevelét kéri az ügyvédjétől, „mert tovább már nem lehet halasztani”. Milyen keresztlevélre lehetett szüksége minimum három évvel legutóbbi szülése után? Bármi is történt, Reke Piroska az édesanyjával maradt s Gondy Károly házában nevelkedett tovább; még talán a Szepességre is elcserélték német szóra, ahogy illett, de édesanyja halála után nem hallunk többet felőle, valószínűleg visszakerülhetett nagyapja házába.

Jóna Róza és kislánya, Reke Piroska. Gondy és Egey felvétele, 1880 körül. DM Történeti Tára

A házasságot egyébként a fényképész részéről a gyermekek sorsa fölött érzett aggódás: Gondy családi alapozottságú „szociális érzékenysége” nagy mértékben elősegíthette. (Ha pénzt fordítanának a „névtelenek” nevelésére, „egészségesebb fajnak örvendene az emberiség, mely tilos fájának legszebb gyümölcseit az árokba hullatja, míg satnya, kényszerházasság szülte, és sokszor idegen ágba oltott csemetéit hideg kebelén csak dermeszti.” „Van törvényes ágy […] melyet sok törése és sérülése dacára szolidnak tekint a világ, míg a törvénytelen, de mocsok nélküli ép kanapét a legundokabb mobiliának tartják. A szerető szívek frigye hitelesítésre szorul. Ki oly vakmerő, hogy mer szeretni az egyházi és világi hatalom beleegyezése nélkül? Érvénytelen minden bók, bűnös minden csók, mely még az oltáron innen elcsattan, törvénytelen annak minden gyümölcse. […] Mit is keres e világon a poronty, ki még születését sem tudja igazolni? Ily szerencsétlen nem mehet sem árva- sem lélek-számba: a lelenc semmi! – Semmi! Hát nem Isten képére van teremtve ő is?” „Leányanyák! Vigasztalódjatok! Az igaz szeretet fájának nincsen fattyú hajtása és gyümölcse csak nemes lehet, […] mely nem is a piacnak, de később magatoknak lesz a legbecsesebb!” – intézi nem egyszer szózatát, személyes, gyermekkori tapasztalatok alapján a megesett lányokhoz; illetve a városhoz, árvaházak és anyaotthonok, segítő pénzalapok létrehozását sürgetve. A jótékony nőegylet és annak árvaháza volt egyébként az egyetlen intézmény, amely számára rendszeresen adakozott.

Gondy Károly tehát végre benősülhetett egy tekintélyes debreceni családba – ő ezt kapta hozományul; Jóna Róza pedig talán visszaszerzett tisztességét, biztos családi hátteret, megélhetést és lehet, hogy végül boldogságot is kapott az esküvővel: a házasság nevű kompromisszum megköttetett.

Hogy milyen fontos volt Róza mielőbbi vagy újbóli férjhez adása, hogy milyen erős volt még a századvégen is ennek a társadalomnak a szorító ereje, azt egy jóval később megesett történettel támasztjuk alá. A történet arra is példát mutat, hogy mennyire a felbomlás szélén állt már ekkor az a világkép, az az erkölcs, amelynek biztosítania kellett volna tagjai számára a közösség megtartó erejének tudatát, mennyire nem volt már képes alternatívát nyújtani a leszakadóknak, s mennyire kevéssé volt már tartalom és értelem a szigorú szabályok és törvények mögött. A történet szereplői ugyanazok, húsz évvel később.

1902 júliusának elején hírt adtak róla a debreceni lapok, hogy Péntek Margit, 17 éves, „viruló, egészséges, szép leány”, Jóna Dániel unokája, váratlanul, rejtélyes körülmények között elhunyt. Pár nap múlva már azt is tudni vélték, hogy a leány öngyilkos lett, amelynek oka „egy ártatlan pletyka, melyet meggondolatlan emberek keltettek, s a melyet annyira szívére vett az érzékeny lányka, hogy mikor hírét vette, másnap a halálban keresett menedéket”. Ekkor, a család felkérésére írja meg az esetet tisztázandó, a pletykákat eloszlató cikkét Gondy Károly, akinek az áldozat a keresztlánya volt. A három magánlevelet is közlő írásból az derül ki, hogy az anya – Jóna Gizella – egyik barátnőjének férje beleszeretett az ártatlan leányba, aki ez érzelmet viszonozni vélte, leveleik azonban a feleség kezébe kerültek, s a hírre a lány felvágta az ereit. Ekkor még megmentették ugyan, de a sebeit diszkrécióból kezelő szomszéd nőorvosnál tett gyakori látogatásai félremagyarázásokra adtak alkalmat. A megzavart idegzetű leány a kísértő újbóli felbukkanása és újbóli lelepleződésük után a szégyen elől a halálba menekült – ezúttal sikeresen. A történet szereplője még Jóna Dániel is, akit a feleség levele szintén értesített az esetről, de a leány félelme attól, hogy nagyapja megtud valamit, csak siettette a halálát, mellyel így megelőzte a kézbesítést.

A tipikusan századfordulós történetből több dolog látszik. Egy ilyen eset nem történhetik meg egy tradicionális, megtartó erejű közösségben. Az öngyilkosság, mint a problémák megoldásának legegyszerűbb módja – mely egyre gyakrabban bukkan fel a cívis családokban is – csak egy értékeit és hitét vesztett, semmiféle fölsőbb hatalomban, sem istenben sem földi helytartóban nem bízó, felbomló társadalomnak lehet a sajátja: az ezekkel a jelzőkkel illetni szokott századvégi polgárság divatja, mely lassan az „öngyilkosok városává” teszi Debrecent, csak egy fogadókész társadalomban találhat visszhangra. És a századvégre az egyre inkább városiasodni kezdő Debrecent már megfertőzik a nagyvárosi téveszmék is; eléri az a végzet, amelytől a cívisek és teoretikusaik már évtizedek óta féltik közösségüket; amelyet feltartóztathattak ideig-óráig, de bekövetkeztét nem lehetett megakadályozni. Gondy Károly a jelen esettől függetlenül szomorúan és sajnálattal, bizonyos megvetéssel tekint az életüknek önkezükkel véget vetőkre: „kicsiny hittel és még kisebb lélekkel öngyilkosságra vetemedünk, a természetes halál már csak a gyáváké…”. „… az embernek minden Istentől mért csapást békével és megadással kell elviselnie és nem öngyilkossággal kitérnie a veszedelemnek…”

Látszik az esetből ugyanakkor az is, hogy egy hibás lépés, a bűn legkisebb árnyéka, legyen az akár csak pletyka: örökre tönkre tehet egy életet. Annak idején Jóna Rózát még meg lehetett menteni, mert volt hová fordulnia segítségért, ekkor azonban már Jóna Dániel személye sem jelent védelmet: Margit egyedül dönt a sorsáról. A család, és a Jóna Dánielben, mint pater familiasban megtestesülő cívis társadalom, amely törvényeit egyre kevésbé képes önmagán kívül érvényesíteni, egy tapasztalatlan, értékbizonytalanságban élő fiatal lány számára már nem jelenti az otthon biztonságát. A „nagy Jóna” háza ekkor már nem a város egyik mindenki által ismert, vendégjárta, pezsgő szellemi központja, hanem a cívis életforma és eszmevilág egyik utolsó bástyája, maga pedig a benne őrzött kincsek szigorú őre: miközben ugyanaz maradt, az idő elszállt fölötte.

Gondy Károlynak nem lett szerencséje ezzel a Jóna családdal kötött házassággal. Jóna Róza, hat év házasság után, 1887. április 1-jén világra hozza közös gyermeküket, akit Károly Rezső névre keresztelnek apja és keresztapja, Somogyi Rudolf budapesti mérnök, számtan- és természettan-tanár, Gondy barátja és egykori műegyetemi iskolatársa neve után. „Számítás az egész élet. Már magát a születés-napot mennyi számítás előzi meg! A komák rangja, vagyoni állása, a felveendő keresztnév megállapítása, egész a keresztelői dísz-tortáig, mindmegannyi törtje létünk nulla kezdetének” – írja Gondy, vagyis tudván tudja, milyen jó alkalom az integrációra, a kapcsolatépítésre a keresztkomasági kötődés: mégsem él vele, s nem valamely, a Jónák révén elérhető debreceni potentátot vagy városbeli ismerőst választ elsőszülött fia keresztapjának, hanem egy régi barátot. Vajon nem talált vagy nem is keresett Debrecenben alkalmas személyt? Huszonhat év alatt egyetlen szorosabb szál sem fonódott közte és a debreceniek között?

Somogyi Rudolf tanár, Gondy Károly barátja és keresztkomája, mint debreceni kiránduló a Gondy és Egey műteremben, 1865 körül. DM Fotótára

A kis Rezső azonban a május 29-éről 30-ára virradó éjszakán meghal veleszületett gyengeségben, és június 8-án édesanyját is elragadja a gyermekágyi láz. Róza temetése is a cívis közösségből való kiszakadását példázza: saját felekezetének megfelelően református gyászistentiszteletben részesítik, de a házasság közösségvállalása jegyében a katolikus temetőben helyezik örök nyugalomra.. Gondynak ezután csak a még abban az évben felállíttatott impozáns síremlék ápolása és mindenszentekkor fényárba borítása marad: és a Jóna családon kívül senki nem emlékszik és nem emlékezteti többé felesége származására, aki ekkor már pusztán „a Gondy fényképész neje”. 

Felesége és fia halálakor Gondy Károly már nem fiatal, elmúlt ötven éves – és itt marad egyedül, úgy, hogy se múltja, se jövője nincs biztosítva a nevének. 

Otthon, a házban, még sincsen azonban egyedül, körülveszik mindazok, akiknek ő az ura és parancsolója: segédei és tanulói, hetese, szakácsnéja vagy gazdasszonya, a ház lakásainak lakói és bérlői, kutyái és macskái – és természetesen a vendégek megállíthatatlan folyama: zajlik körülötte az élet, cserélődnek az emberek, dolgozik.

1892-ben aztán nagy változás áll be az életében: ekkortól lakik a házban valaki, aki neki parancsol. Ebben az évben ugyanis kislánya született, Klára Rozália, akinek augusztus 17-i keresztelőjét Pesten, a józsefvárosi katolikus anyakönyvbe jegyezték be. A kislány édesanyját, bizonyos Boros Róza kisasszonyt, egy péterfiai kovácsmester egyetlen leányát, majd csak 1894. április 30-án vezeti a Szent Anna templom oltára elé Gondy Károly, „a legszűkebb családi körben”. Az anya 30 éves gyermeke születésekor, az esküvő idején már Gondy háztartásában él, azt viszont nem tudjuk, a szülés előtt is így volt-e ez. Boros Róza származása arra mutat, hogy akármilyen okból került is Gondy házába, korábban sem lehettek ismeretlenek egymás számára: a hölgy édesanyja ugyanis Kubik Paulina, aki minden bizonnyal Jóna Dániel első feleségének testvére volt. Gondy Károly tehát Jóna Róza három évvel fiatalabb unokatestvérét vette el. A kapcsolat törvényesítésének időbeli elhúzódása, és hogy az anyát gyermeke születésekor el kellett menekíteni Debrecenből, mindenesetre arra utalhat, hogy Klárika nem volt tervezett gyermek. 

Boros Róza a későbbiekben sem igen teszi ki a lábát a házból, a háztartással, gyermekneveléssel, cselédek felvételével és oktatásával foglalatoskodik, varrogat – úriasszonyi státusa van tehát, de társadalmi eseményekben nem vesz részt. Férjéhez hasonlóan adományaival támogatja a nőegyletet, de ülésein nincs ott, a századvégen tagja lesz a frissen alakult állatvédő egyesületnek, de csak a tagdíjjal járul hozzá tevékenységükhöz. Klárika már hatéves volt, amikor anyja először elment férjével a függetlenségiek báljára – akkor hagyta először magára a gyermeket – de ebből csak Gondy beszámolójából értesülünk: az újságíró nem ismeri az asszonyt, így nem említi fel a megjelentek terjedelmes névsorában: Boros Róza nem segíti férjét a társadalmi kapcsolatépítésben.

Gondy Károly második felesége, Boros Róza, lánykorában. Gondy és Egey felvétele, 1880 körül. DM Fotótára

Bár egyik házasságával sem sikerült kiaknáznia az ebben az intézményben rejlő értékes lehetőséget, hiszen mindkét esetben kényszerű férj volt, kislánya megszületése kárpótolta az esetleges kudarcélményekért. Gondy számára mindennél fontosabb lesz ez a kislány, „édene legkedvesebb virágszála”, örököse, életművének reménybeli kiteljesítője. Minden kései gyermek szülőjéhez hasonlóan – hiszen már nagyapa-korban van – odaadó szeretettel, kényeztetően, ajándékokkal elhalmozva, a széltől is óva neveli. A kislány hatéves korától a kedvesnővérek szomszédos iskolájába jár, hamar megtanul írni és olvasni, édesapjától pedig a hazafias nevelést is megkapja. 16 éves korában novellája jelenik meg a Debreceni Leányok Könyvében, de úrilányhoz illő társasági életet élni, bálba és zsúrba járni még elkezdeni sincs ideje, hiszen az iskolapadból még ki sem nő, amikor 17 éves korában férjhez megy. Vagy férjhez adják.

Thurzó Kálmán és menyasszonya, Gondy Klári. 1909 körül. DM Történeti Tára

Gondy Károly a közeledő végre gondolva tarthatta fontosnak, hogy leánya sorsáról még ereje teljében saját maga gondoskodjon, hogy személyes felügyelete alatt, az ő áldásával történjék a megfelelő, megbízható fiatalember kiválasztása, s ezzel Klárika sorsának egyenesbe lendítése. Miután pedig a megfelelő fiatalember meglehetősen hamar felbukkant a színen, Gondy saját élete példáira is gondolva sürgethette a kapcsolat mielőbbi törvényesítését, egyfelől, mert kár lett volna a kitűnő partit elszalasztani, másrészt a helyre nem hozható bajok elkerülése miatt. 

Valószínű, hogy Gondy egyetlen, kedves gyermekét nem kényszerítette volna pusztán taktikai, politikai okokból senkihez, akit nem szeretett, de nyilvánvaló, a fent leírtakból is következően, hogy számára csak az lehetett alkalmas vőjelölt, aki elég jó házból származik ahhoz, hogy családjának, és saját személyének társadalmi életben elfoglalt rangja által biztosíthatja majd leányának a megbecsültséget és biztonságot. Ha már az ő sokéves küzdelme nem volt elég e rang eléréséhez – s egy lány, egy asszony esetében ez különben is egészen másképp esik a latba, mint egy férfinál – a férjre hárul a feladat, hogy „nevet” adjon választottjának. „Azon is látszik tépelődni – írja feleségéről Gondy – vajjon hogy is lesz majd, ha ő szívet keresni indul leánya részére, és ha végre célt ér, lesz-e olyan módban, hogy függetlenül állja meg a helyét a társadalomban..” Gondy úgy érezhette, Thurzó Kálmán személyében megtalálta azt az embert, aki minden elvárását teljesíti. 

Thurzó Kálmán a noszici Thurzó családból származott, amely Debrecenben Komlóssy Arthur édesanyjának személyében képviseltette magát – a Komlóssy családba bekerülni pedig Gondy Károly szemében tökéletes „életbiztosítást” jelenthetett.

A Bereg vármegyei nemesi család egyik tagja a XVIII. században érkezett Debrecenbe, hogy itt megtelepedve majd hosszan virágzó famíliát alapítson. A család tagjai szinte kezdettől fogva vezető funkciókat töltöttek be a város közéletében: származásuk és javarészt jogászi végzettségük predesztinálta őket erre. Arthur egyenes ági felmenői közül nagyapja főkapitánya, majd tanácsnoka volt a városnak, végül a református egyház főgondnokának tisztét töltötte be. Apja, Komlóssy Imre, ügyvéd, megyei aljegyző, 48/49-ben országgyűlési képviselő, ebben a minőségében a városba érkező kormány szállásbiztosa, s a továbbiakban is, haláláig, a Szabadelvű párt színeiben tekintélyes városi képviselő, minden haladó és nemes eszme barátja, a Csokonai szobor felállításának fő kezdeményezője. Arthur fia örökölte tőle az agilitást, a lelkesedést, a tevékeny hazaszeretetet, s a belénevelődött, haladás iránti elkötelezettséget. 1848-ban születvén, már csak önkéntesként fejezhette ki hazája iránti hűségét, ezért lett tagja, majd tisztje, sőt főhadnagya a debreceni 39. gyalogezrednek. Jó szervezőkészségét már jurista korában bizonyította, amikor az ő vezetésével alakult meg a jogászegylet, felügyeletével zajlottak a híres jogászbálok. Komlóssy ügyvédi, hivatali működésének csúcsa az volt, amikor 1896-ban hat évre főjegyzővé, egyúttal polgármester-helyettessé választották. Ebben a funkciójában tehetett legtöbbet Debrecenért, mely iránt „határtalan szeretettel viseltetett és kész volt annak hírnevéért és dicsőségéért vagy lekicsinylése és megsértése miatt tűzbe rohanni”; elsősorban kulturális téren igyekezett az urbanizációt elősegíteni. A társadalmi életben is fontos szerepet töltvén be, a századvégen és -előn szinte valamennyi társaskörnek és humánus egyletnek alapító vagy választmányi tagja lett, saját nevével nemesítve meg azokat. Legfontosabb ilyen irányú tevékenységét az 1884-ben megalakult Felolvasó- majd Csokonai Körben fejtette ki, amelynek igen lelkes és tevékeny alapító tagja és első alelnöke volt: rendezvényeinek, gyűjteményeinek, kiállításainak szinte egyszemélyű szervezője és gazdája. Magánemberként is igazi polgár volt: művészetpártoló, műértő, nagy zenebarát és aktív dalegyleti tag. “Minden városban vannak urak, a kik bizonyos szakban az egész publikum helyett dolgoznak. […] Komlóssy Arthur azon ritka magyar emberek egyike, akik az aesthetikai szakba vágó mozgalmak és intézmények iránt érdeklődnek […] Egészen olyan ő, mint egy jó ellenzéki lap. Kimondja a kellemetlen igazságot mindenkor és nincsen olyan kapacitás, amelynek a kedvéért ő szavazatával támogatna valamit, a mi az ő meggyőződése ellen való. […] Ritkaság Magyarországon, hogy egy ilyen tekintélyes és minden tekintetben igen elfoglalt egyén ilyen inpraktikus feladatokra is szenteljen időt. Sokszor jöttünk volna e téren zavarba, ha nem lenne Komlóssy Arthurunk!”

"Egy délelőtt gyanútlanul sétáltam a városháza előtt, midőn Bölöni Laci, jogásztársam s a segélyegylet jegyzője, karonfog s felszólít, hogy menjek vele egy helyre, hol kedves társaság vár reám. Visz egyenesen a Gondy és Egey-féle fényirdába, mely akkor a cegléd-utcai Szikszayné-féle házban volt. Az atelierben ott ültek már szépen csoportba helyezkedve a segélyegyleti elöljáróság többi tagjai, kikkel együtt vezettük egy évig nemcsak a segélyegyletnek ügyeit, hanem rendeztük az 1871-ik év farsangján azt a híres jogászbált is, melyet a bájos fiatal leánykák báli ruhái, a táncrendek kötése és a rendezők átvető szalagjának színei, meg gondolom a remek siker után – még évek múlva is rózsaszínű bálnak emlegettek. [...] Az egyetértésnek volt szép jele, hogy a csoportban levétetés tulajdonképpen az én meglepetésemre s nekem szánt emlék volt. A kép kitűnően sikerült s abból egy példányt a jogászsegélyegyletnek is ajándékoztunk.” (id. Komlóssy Arthur: A tizek tanácsa. Kép a régi jogászéletből. Jogászélet, 1907. május 12.) DM Történeti Tára

Komlóssy életpályája olyan utat jár be, amilyen Gondy Károlyé is lehetett volna, ha egy számára minden szempontból ismerős terepen mozoghatott volna, ha élete javarészét nem kellett volna a terep felderítésének, megismerésének munkájával töltenie. Komlóssy tökéletes ellentéte Gondynak: élete egy független szellemű, magabiztos, kötöttségektől mentes értelmiségi élete, pályája olyan, amilyet Gondy is elképzelhetett magának; hogy a mesterség művelése megteremti azt a szabadságot és anyagi biztonságot, amely mellett tér nyílik és lehetőség a kedvtelések szabad gyakorlására, s ha ezek a város érdekével is egybeesnek, művelésük által még a közéleti ember szerepe is betölthető. Komlóssy biztos alapja, társadalmi beágyazottsága, behozhatatlan előny Gondy Károly számára – ezért próbálja saját családját a Komlóssyéba, vagy a Jónáéba, vagy bárki máséba kapcsolni, belefonni egy már kidönthetetlenül vastag fa gyökerébe az övéi sorsát. A Gondy által kénytelenül játszott szerep soha nem engedte, hogy, bár ízig-vérig polgár volt, ezt kendőzetlenül be merje mutatni a közösségnek: de a jelmez alól néha óhatatlanul kibukkanó valódi önmagának látványát sokszor kellett kínosan magyaráznia, takargatnia. „Az álarcos bálok kimentek lassankint a divatból. Nincs is rájok szükség midőn az Isten képére teremtett ember kénytelen örökké maszkírozva járni, hogy tisztességesen megélhessen” – borong egy helyen. Gyermekei jóvolta érdekében csak azt kívánhatta, hogy nekik már ne kelljen álarcot viselniük, és a biztos háttérre hagyatkozva a kirekesztés veszélye nélkül vállalhassák önmagukat, tetteiket. Komlóssy és Gondy kapcsolatát csak különálló, összefüggéstelen nyomokból rajzolhatjuk meg, illetve vázolhatjuk fel a körvonalait. 

A szolgáltatóiparossal való kapcsolat szinte kezdettől fogva regisztrálható, hiszen Komlóssy testvéreivel együtt rendszeresen megfordult a műteremben, számos fénykép örökíti meg őket együtt és külön is, szüleikkel és barátaikkal is. Komlóssy fiatalember korában is gyakori vendég a fényképésznél, elhozza ide menyasszonyát majd feleségét, és gyermekeit is számtalanszor. Hogy mindeközben kifejlődött-e valamiféle barátság közöttük, arra csak egy Gondy által elbeszélt közös „tivornyázás” emléke utalhat, mely, meglehet, az egyetlen volt, s amelynek során Komlóssy nótaszóval adott szerenádot leendő felesége Batthyány utcai ablaka alatt: nem tudjuk azonban, Gondy milyen minőségében vett részt ebben a kalandban. A Cegléd utcai műterem nem esett messze a helyszíntől, így az is lehetséges, hogy a fényképész csak véletlen, alkalmi szereplő volt. A következő nyom sem támasztja alá egy esetleges barátság feltételezését, mert az Gondy Müller Lajossal folytatott sajtóperének idejéből való, ahol is Komlóssy nem Gondy, hanem éppen Müller ügyvédje volt. Ügyvédként majd a Jóna család révén kerül kapcsolatba Gondyval, akkor is áttételesen: Jóna Róza már említett, Gondynéként aláírt levélkéje bizonyítja, hogy a gyermeke körüli jogi teendőket Komlóssy látta el, de nem tudható, hogy a kapcsolat mely oldalról eredeztethető – a közös városi bizottsági, párt- és presbitériumbeli munka mégis valószínűbbé teszi hogy az apja kommendálta Róza számára ügyvédként a sajátját.

Gondy Károly felesége által használt névjegye, 1881 körül. DM Irodalmi Tára

Hivatalosnak mondható kapcsolatot szerzett még közöttük közös szenvedélyük, a színház: 1880-84 között Gondy nevét három alkalommal is ott találjuk a Komlóssy által újraalapított és vezetett Színügyegylet tagsági díj gyűjtőívén, és Gondy, mint adományozó, kiveszi részét a színészeti kiállításból is, a következő tárgyakat adva át a Csokonai Körnek: Egressy Gábor mellszobrát, Blaha Lujzát Cipike szerepében megörökítő saját készítésű litográfiáját, valamint két állványt 20-20 darab fényképpel, amelyért köszönő levelet kap Komlóssytól, mint mindenki más, „Gondy Károly tekintetes úrnak” címezve.

1898-ban Komlóssy Arthur népes vendégsereg körében ezüstlakodalmát ünnepli a Bikában, hivatalosak rá az „előkelőségek”: „a városi tanács és jegyzői kar összes tagjai, számos ügyvéd, bíró, orvos, kereskedő, iparos, gazdálkodó, újságíró” – de Gondy Károly nincs a vendégek között, olyannyira nem, hogy az ünnep tényéről magáról is csak az újságokból értesül. Mindazonáltal ő sem akar kimaradni, és a Debreczen hasábjain kéretlenül is felköszönti Komlóssyt, egy igen tiszteletteljes és alázatos hangú, a régi szép időkre hivatkozó nyílt levél formájában, „Igen tisztelt barátom!” megszólítással. Levele végén azt kívánja: „műveidben légy a város örök emlékezetében” – s valószínűleg ennek a lehetőségét irigyli legjobban Komlóssytól. Ezt a célt szolgálja a levél nyíltsága is, hiszen feladhatta volna ugyanezt postán is – miután azonban mind a ketten tisztában vannak kapcsolatuk valódi természetével, annak intenzitásával és mélységével: Debrecen közönségét kell meggyőzni e kapcsolat valóságos voltáról, s Gondy nevét az ünnepeltével együtt bearanyozni: fenntartani az örök emlékezetben.

A tények és feltételezések itt egymás mellé állított szekvenciái talán kirajzolnak egy képet: egy nem egyenrangú kapcsolat képét, mely ugyan kölcsönös tiszteleten alapult, de megőrizte mind a személyes, mind a társadalmi távolságtartást. Komlóssy elismerte ugyan Gondy erényeit, tiszteletben tartotta véleményét, és igénybe vette szolgáltatásait, de arra nem tartotta méltónak, vagy alkalmasnak, hogy beengedje köreibe. Kapcsolatukat barátságnak nevezni csak abból a szemszögből lehet, ahonnan Gondy tekintett magára: számára kettejük életének akármilyen aprócska ponton való érintkezése nagy jelentőségű eseménynek minősül, mert saját személye fontosságának, elismertségének, és befogadottságának bizonyítékát látja benne. Ugyanezért fontos számára a Thurzókkal való kapcsolat is: ha elfogadják apósnak, násznak, akkor ő is áll már akármely debrecenihez hasonló társadalmi-elfogadottsági szinten. „Azt mondják, az alma nem esik messze a fájától. Aki ismerte Komlóssy Imrét, és a jelenben is tiszteli a Thurzó családból eredt minta lelkű nejét, az nem csodálkozik a te múltadon, de bízik a jövődben” – írja Komlóssynak az említett levélben, egy más esetben pedig éppen azért rója meg, mert méltatlannak találja hozzá, „kiben félig Thurzó-vér foly”, valamely hivatali kötelességbeli tettét. Gondy felfogásában ez a név a megfellebbezhetetlen erkölcsiséget hordozza, az emberi hibákon való felülemelkedés képességét és kötelességét: ezt a nevet és a név hordozta tartalmat szerette volna biztosítani leánya számára: belépőt a legjobb körökbe.

Gondy 1909 elején felhagy a praxisával, bérbe adja a műtermét, talán a fiatalok kedvéért is, és 1909 decemberében az evangelikus templomban házasságot köt egymással Thurzó Kálmán és Gondy Klára. A fiatalok a Gondy-házban kapnak lakást, itt laknak 1912-ig.

1910-ben ebben a házban nyitja meg ügyvédi irodáját Jóna Dániel fia, Kálmán, valószínűleg még szintén Gondynak köszönhetően, és még ő adja ki a fényirdát az új bérlőnek is. 1911 áprilisában azonban a régóta árult házat végre megveszi (144.000 koronáért) Komlóssy Arthur egyik fia, Imre, és év végén ő veszi át az ügyvédi irodát is. 1938-ban ebben a házban hal meg özvegy Komlóssy Arthurné. Így fonódik össze Gondy élete a Komlóssyakéval, az utódok sorsa így ér össze az ősök feje fölött, miközben ők maguk, dolguk végeztével, lassan kilépnek belőle: Komlóssy Arthur 1910 augusztusában, Gondy alig másfél évvel később távozik. 

Thurzó Kálmán nősülésekor fiatal katonatiszt volt, a debreceni 3. honvéd gyalogezred főhadnagya. Szabadidejében hadtörténeti kutatásokkal foglalkozott, levéltárnoki vizsgát tett, a budapesti egyetemen bölcsészetet tanult; Nádasdy Ferenc altábornagy élet- és jellemrajzát taglaló munkáját, melyet az Akadémia pályázatára küldött be, jutalomban részesítették – s további munkái ígérete nagy reményekre jogosította tanárait s a tudományos életet. A katonatársai emlékezetében róla élő képek jószívű, igazságos, bátor, vidám természetű, okos és művelt embernek láttatják, nagy állatbarátnak. Amikor 1914-ben a nyárra bérelt nagyerdei villából elutazott a harctérre, felesége őrizetére bízta hatalmas kutyáit is, nem tudván, hogy egyiküket sem látja viszont: a fiatal százados 1914. október 13-án hősi halált halt a lengyel fronton. Gondy Klára ekkor volt 22 éves – soha nem ment többé férjhez.

Thurzó Kálmán gyászjelentése, 1914

Gondy Károly szerencsére már nem érte meg ezt az újabb csapást, nem tapasztalhatta meg egész életművének, reményeinek szertefoszlását, annak a lehetőségét, hogy emlékezete legalább a saját családjában fennmaradjon. 

Jóna Dániel, Komlóssy Arthur, a nagy emberek halálakor oldalnyi nekrológokat, méltatásokat közölnek a lapok: amikor Gondy Károly 1912. január 17-én, 76 éves korában, apósa házában, végelgyengülésben meghal, egyetlen újság közli csak a formulára írott családi gyászjelentést, mely még azt sem említi meg, hogy az elhunyt fényképész volt: csak a személyes veszteséget siratja. Debrecen városa azonban nem gyászol: a temetés január 20-án, Gróh Ferenc prépost-plébános segédletével, egyedül a család részvételével zajlott a Szent Anna utcai katolikus temetőben. A temető felszámolásakor, az 1930-as években, a fényképész sírkövét és földi maradványait, talán mert már senkinek nem volt se fontos, se ismerős, nem vitték át az új köztemetőbe, így az is megsemmisült.

Gondy Károly gyászjelentése, 1912

A nagy emberek méltatóinak van mivel megtölteniük az oldalakat: hiszen ők éppen azáltal lettek nagyokká, hogy életük során szorgalmasan gyűjtögették azt a társadalmi tőkét, amely a felemelkedésnek, a tekintélyszerzésnek elengedhetetlen eszköze, amely alapján majd emlékezhetnek rájuk; ők tudták, hogy a puszta név, a család nem elég a fennmaradáshoz, még ha a tettek bátorságához támaszt is nyújt. A nekrológok nyilvános tettekről szólnak; ezek az emberek széles társadalmi viszonyokban élőkként mutatkoznak meg: tagok voltak és elnökök, díszvendégek és meghívók, alapítók és ötletgazdák, leleplezők és rendezők, adakozók és felülfizetők, bálozók és felvonulók; elmondhatták róluk, hogy „városunk felvirágoztatása volt tetteinek rugója és célja” és „minden gondolata Debrecené volt és minden cselekedete Debrecen város javára szolgált”. Egyszóval: felvilágosult, modern polgárként igyekeztek viselkedni, akik munkájukkal nemcsak saját, személyes boldogulásuk alapját rakták le, hanem már a kultúra, a szórakozás, a beszélgetés fórumainak, nyilvános, városi tereinek megteremtésére is igyekeztek áldozni: egy nyitottabb, élhetőbb várost akartak maguk után hagyni. A kedvezményezett mindebben a közösség volt, nem saját maguk, nem a nimbusz miatt tették, amit tettek, hanem velük született, illetve tapasztalat kiváltotta igényből. Még Jóna Dániel is, akit sokkal inkább szorított a cívis hagyomány, mint a polgárosultabb, értelmiségibb Komlóssyt, a maga fontolva haladó módján ő is taszított a város haladásának szekerén, ő is több volt asztalcsapkodó mameluknál, hiszen, a maga szempontjából, a jobbítás iránti meggyőződéstől vezetve dolgozott. 

Gondy Károly azonban – noha talán nevének megemlítését megérdemelte volna legalább attól a laptól, amelyet tíz évig látott el cikkekkel – nem mondhatott magáénak ilyen tetteket, a városnak semmilyen intézménye nem viselte magán a keze nyomát. Neve csak a kis karton-fényképek arany betűiben őrződött meg, s emlékezete addig tartott, amíg éltek azok, akiket megörökített. Gondy elvétette az utat, amikor asszimilálódási vágyában, félelmében, nem tett semmi valóságosat, nem cselekedett, csak alkalmazkodott: tettei kimerültek abban, hogy megfeleljen. Az új szociális identitás megteremtésének irreális vágya felemésztette minden energiáját, így végül önálló karakterét, saját, személyes identitását is csaknem elvesztve, de egy újat még meg nem találva, ahhoz el nem érkezetten, árnyékává lett csupán a cívisnek, s annak elkerülhetetlen bukása magával rántotta őt magát is. 

Gondy Károly, ahelyett, hogy tetteivel ismertetné el polgár-mivoltát, írásban szeretné deklaráltatni azt, és hivatalosan is polgárosíttatni magát. „Harminckét éve lesz most augusztusban, hogy itt lakom Debrecenben – írja 1896-ban. – Sokat olvastam azóta a helyi lapokban a polgárosítási kérvények helybenhagyása vagy elutasítása tárgyában. Mivel több jog vagy előny háramlik a felkent polgárra, mostanáig nem tudom – de nem is firtatom. Annyi bizonyos, hogy fizetni kell e kérelmezett dekórumért, és ha fizetni kell, miért nem jó az oly egyénnek a pénze, kik hosszabb időtől fogva engedélyezett üzletet folytatnak? – Hát az erkölcs villámhárítói nem e törvénytelenség epesztői? […] Egyetlen gyermekem van, kedves leányom! Talán ő sem maradna hátrányban?... Bitang vagyok-e még széles e hazában?!! Mily korán lehet, ő is, szegényke, árva, és az útja mindenütt el lesz zárva! Úszik majd a világban, elsodorja az ár! Mert nem olvashatta koporsómon: „Néhai polgár!”

Mire véljük vajon Gondy szándékát? Vajon az elmúlástól való félelem késztette arra, hogy nevét legalább a mátrikula megőrizze? Vagy tényleg lánya sorsát akarta volna ezzel az örökséggel biztosabb révbe terelni? Azt, hogy bekerüljön a cívistársadalom hangadó s irányító rétegébe, ebbe a bonyolult, származási-, rokoni-, hivatali-, foglalkozási hálóval összefűzött, nagyjából harminc-családnyi csoportba, vagy annak a közelébe, már első házassága sem biztosította számára: Jóna Róza kezével nem járt együtt sem a bennfentesség, sem a polgárjog. A századvégen azonban az alig fél évszázaddal korábban is olyan fontos polgároklevél a cívis öntudat jelképénél nem jelent immár többet – de Gondynak talán éppen e jelkép erejére volt szüksége. 

„Debrecenben polgárjogot szerezhet az, ki házzal bír, s kifogástalan erkölcsi magaviseletét hatósági bizonyítvánnyal tudja igazolni. A polgárjoggal nem jár kiváltság, csak failletmény és legeltetési jog, illetve az elhunyt koporsójára ráírják: néhai polgár N.N. A polgárosítás díját a közgyűlés határozza meg a jog- és pénzügyi bizottság javaslatára, ára 28-200 korona között”. Ennek az immár semmilyen jogot nem biztosító papírnak a megszerzését a századvégen szinte senki nem ambicionálta már Debrecenben, olyannyira nem, hogy 1889-től évente tíz fő alatt van a polgárjogot nyertek száma, s ezek mind gazdák és birtokosok; de 1899-ben például egyetlen oklevelet sem adtak ki! Azok, akik ebben az időszakban polgárjogért folyamodtak a városhoz, inkább e cím szimbólumértékét próbálták megvásárolni, akárcsak Gondy Károly. 

Tekintélyes városi polgárok érzik ennek szükségét, így maga Komlóssy Arthur, aki 1883-ban, 30 korona lefizetése ellenében, míg testvére, Dezső, három évvel később már 14 koronáért nyerte el a címet, csakúgy, mint az öreg vasboltos, Sesztina Lajos, vagy a vendéglős Kainrath Antal. Ugyanakkor a zsidó Fehér Hermann, a Bika bérlője csak 60 korona ellenében kaphatta meg ezt a semmire fel nem jogosító kiváltságot. A század legvégén szinte kizárólagossá válik a zsidó kereskedők polgárosítása, már csak ők érzik fontosnak, az asszimilálódás jelentős állomásának, illetve a beérkezettség jelének kérelmük elfogadását, a jog birtokolhatását. Bár Gondy Károly minden kritériumnak megfelelt, mégsem került be ebbe az elitbe, s a nyomok hiánya kétségessé teszi, hogy egyáltalán próbálkozott-e bekerülni, vagy csak elméletileg foglalkoztatta ez a lehetőség. A városi bizottsági jegyzőkönyvek tanúsága szerint mindenesetre, a közgyűlés elé nem került Gondy Károlynak ilyen irányú kérelme, aminthogy a polgárkönyvben sem szerepel a neve. 

A cívis polgárság elismerésére, befogadói gesztusaira való vágyakozás Gondy egész város-szemléletének és világképének múltbeliségét példázza; talán az öregség, talán a meddő harcok, talán a felvett és rákövesedett póz teszi, hogy nem képes a várost reálisan, valós állapotában szemlélni, s nem veszi észre, hogy változnak a normák és az elvárások, amelyeknek immár nem a cívis polgárság szab irányt. A kicserélődő lakosság nem akar letűnt korok életelveihez és szabályaihoz alkalmazkodni, az ő normájuk már nem a családi kapcsolatokon, örökölt jogokon alapul, hanem az egyéni teljesítményen. Belülről szemlélve, benne élve nem érzékelhető még a társadalom bomlási-átalakulási folyamata, így a fényképész szemszögéből az is nehezen vehető észre, hogy törekvésével nemhogy jövőt nem alapoz magának, családjának, hanem éppen a feledés sírját ássa meg.

MI, FÉNYKÉPÉSZEK

I. GONDY ÉS EGEY FÉNYKÉPÉSZMŰTERME A CEGLÉD UTCÁN

FÉNYIRDA MEGNYITÁSA

Van szerencsém tudatni a t cz. közönséggel, hogy fényirdámat (Czeglédutca 27 sz. özv. Szikszayné assz. házában) mely csín- és czélszerűség tekintetében városunkban páratlan s a legelső bécsi és pesti fénykép-műtermekkel vetélkedhetik, a mai napon megnyitottam. A levett képek itt helyben fognak lehető csínnal és ízléssel kiállíttatni.

Árak

12 darab első látjegykártya alakú 4 Frt
6 darab 2 Frt 50 Kr. o.é.
3 másolat 1 Frt
Középnagyságú kép első példány 4 Frt
másolat 1 Frt
Legnagyobb első példány 10 Frt
másolat 2 Frt
Chromo-kép nagy mellkép 10 Frt
Chromo látjegyalakú kép 5 Frt

Ezen új találmányú chromo-képeket, melyek üde, természethű színezete páratlannak mondható, a t. közönség figyelmébe különösen is ajánlani el nem mulaszthatom. 12 látjegyalakú képnél két, 24 példánynál három állás vétetik fel. Beküldött arczképek, tájképek, szóval mindennemű másolatok a fentebbi árak mellett készíttetnek. Az anyaképek (matrice) fentartatván, utólagos megrendelések bármikor eszközölhetők. Egyes látjegyalakú kép 40 krjával kapható.

Vállalatomat a nagyérdemű közönség szíves pártfogásába ajánlva –
Maradtam Debreczen, 1865. január 7.
Gondy Károly festész és fényképész

Özvegy Szikszayné asszony háza, amelyben az új fényirda megtelepedett (s amely e célra oly alkalmasnak bizonyult, hogy később még legalább három mester dolgozott benne), a Cegléd utca később Kossuthról elnevezett szakaszán, az ekkor épülő színház telkétől mintegy hat háznyival föntebb állt, a Burgundia utca felé. A cívis módra épített hosszú udvaros házban három lakás volt, bár azt nem tudjuk, hogy a lakások egymás mellett, esetleg egymás fölött helyezkedtek-e el. Az első, három szobás, konyhás-kamrás lakásban élt maga Szikszayné Doszpoly Julianna, hét személyt számláló háztartásával. Lakásához tartozott még az udvaron saját használatra egy fa-szín is. A második lakásban az 1869-es népszámláláskor Kiss Imre állami hivatalnok, fogalmazó lakott feleségével és három leányával – nem tudjuk, mennyi ideig. A harmadik lakás szolgált a fényirda céljaira.

Gyerekek a cegléd utcai műterem udvarán, 1865 körül. DM Fotótára

Sajnos, nem tudjuk, milyen lehetett pontosan ez a fényirda, a meglévő lehetőségek közül melyiket választották a kialakításakor. Hogy a házban magában volt és nem az udvaron, nyilvánvaló abból, hogy egy lakást foglalt el. A lakás a ház földszintjén volt (pince is tartozott hozzá), 2 szobából és előszobából állt, ezeket egyszerre használták „lakásra és üzletre (fényképészetre)”. Valószínű, hogy a nagyobb, földszinti szoba és az előszoba, közvetlenül az udvarról megközelíthetően, szolgálhatott a vendégek fogadására, öltözködésre és a rendelés, az adatok felvételére; s a másik helyiség lehetett a fényképész lakása. Ennek is kellőleg nagynak kellett lennie azonban, hiszen például 1870-ben, magán a fényképészen kívül, aki ekkor még nőtlen fiatal férfi volt, itt lakott segédje, itt lakott gyakornoka, és itt lakott egy írástudatlan férficseléd is, aki hetesként szolgált nála. Napközben, még ha nem is a lakásban, de itt volt, itt dolgozott Egey István is.

Egy századvégi híradásból tudjuk, hogy egy lakószoba „közvetlen a fényirda mellett” volt, az emeleten a fényképészek „a szokásos teendőiket” végezték, s ott volt a sötétkamra is. Ez az emelet, vagyis a „félemeleti szála” szolgálhatott magára a fényképészeti felvétel céljára: az volt a műterem. A hírek építkezésről tudósítanak, s ezen bizonyára a belső átalakításokat, s e terem átépítését, üvegfallal és/vagy üvegtetővel való ellátását kell értenünk, hogy benne „a napnak bármely részében” dolgozni lehessen. A laboratóriumoknak, sötétkamráknak szintén itt kellett lenniük, hiszen a nedveseljárás idejében a frissen öntött lemezzel nem lehetett messzire sétálni, azonnal használni kellett, majd a felvétel után rögtön elő is kellett hívni.

A műtermek egy ugyanekkor épült nem különösebben igényes változata (Strelisky Nátháné) felvételi terem, laboratórium, másoló szoba funkciójú helyiségekből állt egy földszintes épület tetőterében. Simonyi váci utcai favázas műterme, ahol Gondy Károly segédként dolgozott a Deák album idejében, 1861-ben – amely viszont a másik végletet képviselve, a legelőkelőbbek közé tartozott – szintén három helyiségből: a földszinten egy festőteremből (ahol az elkészült fényképeket szárították, színezték és ragasztották), az emeleten a felvételi teremből és a laboratóriumból állott; mindez nyitott loggiával és egy hatalmas, üvegezett, emeleti tetőterasszal egészült ki. Ha Gondy ez első saját debreceni műterme még kevésbé a reprezentálásnak, mint inkább a funkcionalitásnak felelt is inkább meg, az alapfeladatok ellátásához rendelkeznie kellett „egy jó karban lévő atelier” minimum négy, elkülönített helyiségével, „úgymint: elfogadó terem, műterem, munkaszoba, laboratórium”.

Az itt készült fényképeket szemlélve látszik, hogy a műterem felszereltsége kezdetben igen szerény volt: az első hatvan képen mindössze hat díszletelem szerepel a lefényképezett személyek mellett, meglehetősen nagy variabilitással – nem beszélve a mellképekről, amelyek természetesen díszlet nélküliek, esetleg körben matricával kitakartak. A hat díszletelem minden fotóatelier alapvető kelléke volt: 1 ötös osztású korlát avagy balusztrád, 1 posztamens vagy oszlop, 1 magas támlájú nádfonatos Thonet-szék, (külön lábtartóval – ezt azonban csak később és csak gyerek-felvételeknél használják), 2 egyforma, kerek támlájú kárpitos szék, 1 mintás szőnyeg és 1 minta nélküli függöny, amely azonban csak egyszer-kétszer vétetett használatba. A 61. képen feltűnik még 1 faragott lábú asztalka, később néhány apróbb kellék: könyvek, pecsétes levelek, fényképalbumok.

A korlát, az oszlop és a Thonet szék
A kárpitos szék

1865 áprilisára, a januári nyitás óta, a műterem beazonosíthatóan körülbelül 130 vizit-portrét készített (az esetleges nagyobb méretű csoportképeket, eseményfotókat nem tudjuk számba venni). „Városunkban a fényképeztetés valódi mánia – írja a Hortobágy szeptemberben – a Gondy és Társa cég csak alig győzi a mindenfelől érkező nagyszámú látogatókat fogadni, kik e jeles fényirdát még a legtávolabbi vidékekről is felkeresik. Eléggé mutatja ezt azon körülmény, hogy ez új fényirda, mely csak ez év március hóban kezdé meg működését, már ezernél több képet szolgáltata ki, míg Simonyi filialja, mely itt a közelmúltban fényképezett, állítólag két év alatt alig bocsáta ki 800-at”. (Megjegyzendő itt, hogy bár a számadatot minden bizonnyal Gondy Károly szolgáltatta az újságíró számára, mindezt azért tudhatja, mert „Simonyi filialjában” is ő dolgozott, így csak saját magával teremt kétes értékű versenyt.)

A közönség összetétele: katonatiszt, cívispolgár, zsidó újpolgár, parasztasszonyok, kisnemesek. 1865
Hölgyek a műteremben egy délután: Detzkyné főkötőben, viselőben, Kohn Lina sétához öltözve, esernyővel, Szemán Borbála kendőben-ünneplőben, Enderle Terézia selyemkrinolinban, Demkó Erzsébet zsinóros magyar pruszlikban. A rokokó asztalka mindenkinek kijár. 1866

A népszerűség a fényképész anyagi gyarapodását is magával hozta, mert mire az ezredik kép is elkészült, a műterem felszerelése csaknem teljesen kialakult, olyannyira, hogy még ezerötszáz képet vesznek fel ebben a díszletben, mire új bútort vásárolnak – szem előtt tartva, hogy a közönség megunja az újjal előállni nem tudó fényképészt és elpártol tőle, ha túlságosan megszokja. Így tehát szeptemberig bekerül a kis műterembe még: 1 összecsukható horgászszék, 1 toalett-asztalka tükörrel, 1 fonott ülésű fa szék, 1 nagyobb, kerek asztal, 1 vég virágos-mintás drapéria, többrendbeli vázák élő virágcsokrokkal és cserepes növények éppúgy, mint műborostyán folyondárok, 1 kétszemélyes kárpitozott szófa, 1 arany díszítésű fehér rokokó asztalka (a legnépszerűbb darab), egy puttó szobor (a legnépszerűtlenebb), 1 kovácsolt vas, merész ívű virágtartó állvány, és az 1181. [925] képen megjelenik az első festett díszletháttér: borostyánnal felfuttatott, romantikus, boltíves palotához felvezető három kőkorlátos lépcső, a háttérben idilli völgy, tópart.

A horgász szék
A toalett asztalka
A toalett asztalka

A műterem így már kezdi felölteni, a kívánalomnak megfelelően, a „fényképészeti bútorraktár” jelleget, amelybe nem pompás, hanem változatos bútorokat válogattak, „rendezetlenül egymás mellé állítva, de amelyeknek ízléses csoportosításával a szalonnak egy-egy részét utánozhatjuk”. A közönség és a kritika elégedett volt a fejlődéssel, s 1871-ben majd így dicséri meg a céget: „Az árnyéklat, a felállítás, aztán a kivitel valóban oly művésziek a Gondy és Egey-féle fényképeknél, hogy azok semmi kivetnivalót nem hagynak fenn. E műterem úgy berendezése, mint termékeire nézve versenyez a főváros legelőkelőbb műtermeivel s csak óhajtjuk, hogy annak tulajdonosai a közönség tömeges pártolása által nyerjenek támogatást a fényképészet teréni tökéletesedés minél nagyobb mérvben elérésében.”
Amíg azonban az üzlet beindult, több, nagy jelentőségű változás zajlott le a műterem személyzetét és tulajdonosait illetően.

Az 1865 januárjában egyedül Gondy Károly neve alatt megnyílt műtermet a hírek márciusban, mint Gondy és társa céget említik, s a nyitáskor az újságoknak leadott hirdetés változatlan formában, de a kellő helyeken többes számra javítva, Gondy Károly és Társa aláírással jelenik meg ismét; e társ kiléte azonban egyelőre ismeretlen előttünk. Áprilisban azonban Gondy régi ismerőse tűnik fel a színen, Müller Lajos táncmester és fényképész személyében, aki ekkor még megpróbálja kétféle mesterségét összeegyeztetni – hiszen a tánctanítás csak a téli időszakra korlátozódott, de szezonon kívül is élnie kellett valamiből. Április 2-án megjelent hirdetése szerint a „nagyérdemű közönség pártfogása” ekkor már egyre inkább „arra buzdította, hogy ezentúl minden erejét a táncművészet minél alaposabb tanítására szentelje”, s „hogy e célra több idővel rendelkezhessen”, saját műtermét, hol eddig egymaga dolgozott, „feláldozva s bezárva, a szakavatott fényképész Gondy Károly úrral lépett szövetségre” – s ezért minden gépével és felszerelésével áthurcolkodott a Cegléd utcára. A társulást mindketten komolyan gondolhatták, mert a hirdetés szerint még a hónap folyamán közösen tervezték megnyitni miskolci fényirdáikat (vagyis Müller működő műhelyét, és egy másikat) is. Az egymástól várt segítség, a közös munka azonban valamiért nem működött, s a társulás alig két hét múlva felbomlott: a hónap közepén Müller Lajos már ismét a Schäfer-házban hirdeti működését. Nem sokkal ezután végleg elköltözött városból, s fényképészként többet nem is próbálkozott Debrecenben; csak táncmesterként járt vissza, minden ősszel, egészen a 80-as évekig, akkor azonban már mint Valéria főhercegnő hivatalos tánc- és illemoktatója. A század végén táncmesteri tapasztalatait többször is összefoglalja s könyvekben jelenteti meg; ebben a tekintetben mindenképpen invenciózusabb lehetett, mint fényképészként – amely mesterség valóban csak pénzkeresetként szolgálhatott a számára – hiszen nem egy esetben általa kitalált táncok betanítását ígéri tanítványainak hirdetéseiben.
Müller Lajos portréja többször is felbukkan a Gondy-műterem utánrendelő könyveiben, sőt, 1874-ben Gondyék fényképsorozatot bocsátanak ki „Müller Lajos által rendezett gyermek jelmezbál emlékére” feliratú verzóval: kapcsolatuk tehát ekkor még nem romolhatott véglegesen meg; vagy talán éppen ekkoriban történt valami, hiszen a következő évi jelmezbál fényképeit már Fleck Rudolf készíti. A végső összetűzésre néhány évvel később, egy mindkét félre igen jellemző eset során kerül majd sor, amely nyilvános sértegetésekig és sajtóperig fajul, s amelynek kiváltó oka látszólag Müller udvari illemtanári címének Gondy általi kétségbe vonása volt – de hogy valójában milyen személyes okok húzódtak a háttérben, azt nem tudhatjuk. A becsületsértési per egyébként Gondy felmentésével végződött, mert, Müller szerint, „nem az ügy igazsága, hanem a személyek iránti szimpátia helyeztetett előtérbe.”
Az utánrendelő könyvekben a 61. [52] illetve a 132. [106] képen látható először két bútordarab, amelyeket Müller Lajos képeiről ismerhetünk, így ezek már az ő jelenlétére utalnak a műteremben (kérdés persze, hogy a képeket pontosan az elkészülés sorrendjében ragasztották-e be). Az egyik bútor egy faragott, ívelt lábú, szögletes lapú asztalka, melynek esztergált díszítése hiányos; a másik  pedig egy magas támlájú, faragott díszű, esztergált lábú, kárpitozott szék.  Az asztal a 226. [174], a szék a 227. [175] képen szerepel utoljára, azután nem fordul elő – így Gondy Károly és Müller Lajos két heti közös működésének idejére kb. 150 kép elkészültét tehetjük: két hét alatt csaknem háromszor annyi képet készítettek, mint Gondy Károly három hónap alatt egyedül.

Müller asztala Gondy képén
Müller asztala Müller képén. DM Történeti Tára
Müller széke Müller képén. DM Történeti Tára

Ez a tapasztalat is megerősíthette benne egy segítő társ felvételének szükségességét, s hamarosan meg is találta az alkalmas személyt; türelme meghozta jutalmát, amikor megismerkedett az Egey családdal.

EGEY ISTVÁN (1828-1895)

Egey István Gondy-műteremben készült portréja, 1870 körül. DM Fotótára

Egey István, a név tulajdonosa a Gondy és Egey cég nevében, az Abaúj megyei Szikszón született, 1828. január 17-én keresztelték, szüleinek, Egei Józsefnek és Bende Zsuzsánnának első gyermekeként, akit János, Julianna és Imre nevű testvérei követtek. Imre öccsénél 14, társánál, Gondy Károlynál 8 évvel volt idősebb. Születésének ideje révén elnyerte azt a kiváltságot, hogy honvédként vehetett részt a szabadságharcban. Miután valószínű, hogy Egey István nem volt a debreceni Kollégium diákja, talán ekkor bevonuló barátai révén keveredhetett a debreceni vörössapkások közé, de lehetséges, hogy pusztán a hazafias lelkesedés vezette arra, hogy alig húsz éves korában, már 1848 tavaszán, de legkésőbb júliusban, a debreceni toborzáskor, honvédnak álljon. Augusztus 14-én a 9-ik honvéd zászlóalj katonájaként Aradra indult, s onnan Temesvárra, Versecre, Fehértemplomba, ahol rögtön véres ütközetekben vett részt. 1849-ben a zászlóaljjal együtt valószínűleg Buda ostrománál is harcolt (mialatt, mint már olvashattuk, Gondy Károly kisgyermekként egy pesti fapincében virrasztott és reszketett). Nem tudjuk, a forradalom után milyen mesterséget tanult, mivel foglalkozott; Egey József néven van ugyan egy aranyműves debreceni betelepülő a Matricula Civiumban, még a 18. századból, és éppen a Szikszóhoz közeli Vadnáról, de nem tudjuk kimutatni a közeli rokonságot, sem azt, hogy Egey esetleg ezt a (családi?) mesterséget folytatta volna. Az 1885-ös országos általános kiállítás katalógusa Egey István műteremalapításának éveként 1858-at jelöli meg: ekkor válhatott önálló mesterré (és ezzel nyilván összefüggésben, ekkor is nősült meg). A tanulóéveket ebből kivonva, Egey fényképészettel való foglalkozásának legkorábbi dátumaként 1853-at biztosan kinevezhetjük, de ennél pár évvel korábbi időpontot is választhatunk. Ez esetben a megfelelő analógiák mögött nem ismerjük a személyes sors alakulását, így nem tudjuk azt sem, mit csinált a szabadságharc vége után inassága kezdetéig.

Egy nevezetes chromotípia tanúsága szerint Egey István 1864-ben Divald Károly műtermében dolgozott Eperjesen. A fénykép némely leírása a Divald mellett látható személyeket segédeinek nevezi, eszerint Egey István Divaldtól tanult volna, ami csak azért valószínűtlen, mert ekkor Divald maga is kezdő volt még (1860-ban, autodidakta módon kezdett hozzá, s 1864-ben is csupán kedvtelésből, patikus mestersége mellett fényképezett kezdetleges műtermében – igaz, a következő évben már üvegműtermet épít, és ötfős személyzettel dolgozik), ráadásul két évvel fiatalabb Egeynél. Ily módon, legfeljebb fordítva eshetett meg a dolog: Egey tanítgathatta Divaldot. A fényképen kívül nincs is adat arra nézve, hogy együtt dolgoztak volna, sőt, a felvidéki fényképész harmincéves jubileumi albuma sem említi Egeyt volt munkatársai között – ami persze nem bizonyítja az ellenkezőjét.

1863 októberében Debrecenben „beszélik, hogy még két más photograf-terem is állíttatik föl városunkban.” Alig több mint egy év múlva Gondy Károlyé valóban megnyílt, másé azonban nem: az ismeretlen fényképész akár Egey István is lehetett.

Hogy Gondy Károly és Egey István pontosan mikor váltak társakká, az bizonytalan, kettejük neve együtt először 1865. július 30-án bukkan fel egy reklám-hírben a Hortobágy lapjain – tehát a Müllerrel való szakítás, április közepe, és ezen időpont közé tehető – bár még októberben is találkozunk a Gondy és Társa megnevezéssel. Már ekkor feltűnik az a sajtóban mindvégig jelen levő bizonytalanság, amely Egey fényképész alakját övezi, s ez a két fényképész személyiségének alapjában eltérő karakterére, illetve cégbeli dominanciájára mutat. Az újsághírek írói számára egészen mindegy, hogy Gondy Károlynak ki a társa, csak vele, az ő személyével kapcsolják össze a műhelyt. Ezért nem tudjuk, miután talán ők sem tudták, hogy a Gondy és Társa kit rejtett márciusban, amikorra a műhely működésének kezdetét teszi a szóban forgó híradás.

Egey István a Gondyval való társulás idején már meglett, komoly házasember volt, felesége 1858 óta Straub Katalin; Mária, Karolin, Róza nevű leányai után legkisebb, Micinek becézett Ludmilla nevű kislánya az előző évben született. Lehetséges, hogy már ekkor is a Cegléd utcának a műhelytől túlvégre eső részén, a 109 szám alatt élt a család, ahol az 1870-es népszámlálás idején laktak, de lehetséges, hogy csak a műhely miatt költöztek később ide.
Nem tudjuk azt sem, hogyan oszlottak meg a terhek a műhely vezetésében vagy a műhelygyakorlatban, melyik mester milyen arányban készített fényképeket, az albumok lapjait lapozgatva nehezen fedezhetők fel stílusbeli különbségek, a képek egyformák és egyöntetűek, egyformán jellegtelenek. Csak adalék a műterembeli pozíciók megoszlásához, az 1870-es évek néhány verzó-variációjának szövege, mely szerint a fényirda „Egey István vezetése alatt a körúton” található. Ez nem csak azért furcsa, mert Debrecenben nincs és nem is volt semmiféle körút (a Nagyerdőn is majd csak a századforduló után épül ki), de az sem egyértelmű, melyik műhelyre vonatkozik: az egyik esetben a fenti mondat az első Teleki utcai, napos verzó alá van utólag nyomtatva, de a rektón még a Cegléd utca szerepel. Valószínűnek látszik, hogy abban az időszakban használták, 1872-ben, amikor az épülő Teleki utcai műterem mellett még működött a Cegléd utcai is, s a mesterek ideiglenesen elosztották maguk között a felügyeletet, tehát nem valóságos birtok- vagy tulajdon-megosztásról volt szó.
1870-ben tűnik fel először a kisebbik Egey neve Gondy Károlyé mellett, amely később fokozza a bizonytalanságot.

EGEY IMRE (1843-1911)

Egey Imre vizitképe, az 1880-as években. DM Történeti Tára
Egey Imre mellképe, a századforduló körül. MNM Történeti Fényképtára

Egey Imre 1870-ben fényképészsegédként dolgozott Gondyéknál, s ott is lakott a műteremben. 28. évében járt már ekkor, 1842 októberében született, bátyjához hasonlóan Szikszón, 30-án keresztelték az ottani református templomban.  Sokkal több személyi adattal nem is szolgálhatunk róla, hiszen a neve akkor forog legközelebb a lapokban, amikor 70 éves korában, 1911-ben „életuntság” miatt majd önkezével vet véget az életének: egy rozsdás pisztollyal főbe lövi magát.  Az bizonyos, hogy hosszú évekig Gondy Károly háztartásában élt, vagy házának egyik lakását bérelte,  csak élete végén költözött el s lett „magánzó”,  családja nem volt, s akkor is a háttérben maradt, amikor cégtulajdonossá emelkedett. Tagja volt a Tűzoltóegyletnek, a városi törvényhatóság esküdt-jelölti körének, s elegánsan öltözött alakját gyakran lehetett magányos sétái közben látni a Nagyerdőn. Egy ízben, amikor a gőzvasútról leejtett napernyőjét hirdetés útján keresi és kéri vissza, csak a nevét közli, cím nélkül: mintha mindenki tudná, hol találhatja meg.  Hogy valóban fényképezett is, azt egyetlen hír említi az évek során: ő készíthette az utolsó felvételt a halottas ágyán fekvő Lugossy József professzorról.

A műhely azonnali népszerűsége nem utolsósorban annak tudható be, hogy közel s távol Gondyéké volt az egyetlen működő fényirda. Debrecenben még hosszú évekig nem akadt versenytársuk, a környéket, a vidéket pedig csak vándorfotográfusok keresték fel, ahogy ilyen „műutazásokra” Gondyék is vállalkoztak a nyári hónapokban.

(első közjáték)

A nagy népszerűség arra indítja fényképészeinket, hogy megpróbálják azt máshol is kamatoztatni, s egy más városban fiókműtermet nyitni. Kassa városát szemelik ki erre a célra, s 1868 végén a Fő utca 18 szám alatt megnyitják műtermüket.  Kassa azonban már ekkor is jeles fényképészekkel büszkélkedhet, akikkel nem tudják felvenni a versenyt. Szembe-szomszédjukban, a 25 szám alatt dolgozik például Letzter Lázár, aki ugyanekkor próbálkozik Debrecenben,  ahol azonban éppen Gondyék jelentenek legyőzhetetlen versenytársat – ahogyan Kassán ő bizonyul annak. Bár Gondy személyesen vezette a műhelyt (mint az kézírásából kitűnik, mellyel a neveket felvezette a képek alá az utánrendelő könyvekben), a gyér forgalom és a fényképészek sorsát megnehezítő rendeletek miatt  1870-re be kell fejezniük ottani működésüket.  Másfél-két év alatt mindössze 913 (vagy csak 342) darab felvételt sikerült készíteniük a kassaiakról.

A Gondy és Egey műterem kassai verzója, 1868-1870 között. Kristóf Gabriella magángyűjteménye
A Gondy és Egey műterem debreceni és kassai címmel is ellátott verzója, 1868-1870 között. DM Fotótára

 A kassai album második fele 1871-ben Sátoraljaújhelyen készült képeket tartalmaz, mintegy 117-et: ez lehetett a Kassáról tett nyári műutazás színhelye. Az ideiglenes ott tartózkodáshoz bizonyára elegendő volt egy sátor felállítása, a díszleteken is látszik az alkalmiság és a gyorsaság: egyetlen faszék szolgál ülésül, le-letakarva, később előkerül egy faragott, párnázott, támlás szék is, néhány alkalomra, de a szőnyeg gyűrött, és a fejtámasz helyenként kilóg.

"Gyorsképek" a kassai és/vagy sátoraljaújhelyi műteremből, 1870-71 körül Hazafi Veray János fűzfapoéta, vándorköltő, postás korában – szőnyeggel, műfűvel és festett gyalogúttal
Kiszakadt huzatú szék
Eltájolt objektív

 Mindeközben jelentőségteljesebb esemény is történik a műhely életében. 1867-ben részt vesznek a párizsi világkiállításon, mégpedig „hortobágyi népéleti képekkel” – amelyek természetesen nem szerepelnek az utánrendelő könyvekben, hiszen ilyesmire nem számíthattak, másrészt, mivel kiállításra készültek, valószínűleg nem vizitkártya-méretben másolták azokat, hanem valami nagyobb, reprezentatívabb formát választottak – így viszont nem is maradtak fent.

1869 májusában ismét nemzetközi fotókiállítást rendeztek Párizsban, az Iparpalotában, amelyet januárban hirdettek meg, áprilisi határidővel, s amelyre bárki jelentkezhetett, ha teljesítette a feltételeket: keretezett és paszpartuzott képeket küldött be, és csatolta hozzájuk a technikai leírást: a papírra, a hívóra, az időjárásra, a felvételi időre vonatkozó tudnivalókat.
A Gondy és Egey műterem által a kiállításra küldött népéleti képeket, a hortobágyi csikós, juhász és gulyás archetipikusnak értelmezett képét mindezidáig nem ismertük eredeti formájában, csak sokszoros áttételben: a fényképeket a sajtó számára Jankó János rajzolta át, majd az erről készült fametszet lenyomata jelent meg a következő évben, a Vasárnapi Újság lapjain. E metszetekről nem állapítható meg, hogy vajon az eredeti képek a természetben, a Hortobágyon, vagy műteremben, díszletben készültek-e. „Ma a csikós csak kificamodott nóta már, melyet népénekesek a Komlóban és a Beleznaiban énekelnek, – csak közönséges genrekép, melyet fotográfusok lekapnak, Párisban kiállítnak és medaillont kapnak érte, – és kapóra eső cikktárgy, melyet gyarló tollak végökre vesznek, és kanyarítnak belőlök gyarló genre cikkeket” – ironizált a csikós képének megjelenésekor az újságíró.

  Nemrégiben a Déri Múzeum két, hortobágyi pásztorokat ábrázoló olajképéről kiderült, hogy ezeket a fényképeket rejtik – bár már annak idején is színezett fényképként kerültek a gyűjteménybe, de azonosítatlanul. A két kép a Gondy és Egey műterem által Párizsban bemutatott Csikós és Gulyás (név szerint Pecze István és Kiss Imre) – sajnos azonban nem színezve, hanem id. Kovács János festőművész által olajfestékkel teljesen átfestve, mintegy festménnyé lényegítve. Az arc és a kezek finom vonalait azonban nem fedi festék, és némiképpen a széleken is látszik az eredeti háttér – sajnos nem olyan mértékben, hogy megállapítható lenne a felvételek helyszíne. A képek mérete kb. 26 x 32 cm, szabálytalanul körbevágott karton, a sarkokban az eredeti, ma már hiányzó paszpartu íves nyomával: az installált képek valóban elég impozánsak és feltűnőek lehettek a kiállításon, ahogy arról a beszámolók is megemlékeztek.

A csikós zsánerképe. A Gondy és Egey műterem által az 1869-es párizsi fotókiállításon bemutatott és díjazott fénykép alapján rajzolta Jankó János. (Vasárnapi Újság, 1870. január 2.)
A juhász (Vasárnapi Újság, 1870. február 13.)
A gulyás (Vasárnapi Újság, 1870. április 17.)

A zsánerképeket a más országokból beérkezett hasonló témájú képek között állítottak ki. „…a fényképészetnek van még egy komoly alkalmazása a portrén kívül: segít nekünk még közelebb hatolni távoli tartományokhoz, idegen országokhoz. Így, nagyon öreg normandiai emberek emlékét örökíti meg számunkra Bacot úr; s Claudis Couton úr jóvoltából, a berri-i és auvergne-i népviseletekről találunk egy erős és csinos gyűjteményt. Veress úr nagyon érdekes erdélyi alakokat küldött; Gondy és Egey urak Debrecenből a magyar parasztság különös példányait mutatták be, akik a nagy pusztán, a Hortobágyon élnek; és [láthattuk] Roussinoff úr vizitkártyáinak együttesét, amely az orosz típusok és népviseletek nagy gyűjteménye” – olvashatjuk a Francia Fényképészek Szövetségének a kiállításról szóló beszámolójában.  Egy magyar látogató pedig a következőképpen tudósított:
„A Champs Elyséi iparpalotában van mindig valami érdekes látnivaló kiállítva, vagy mellékrészeiben, vagy pedig a főkiállítási teremben. Jelenleg éppen a francia festők és élő művészek idei kiállítása van itt. A palota egyik részében az alkalomra nemzetközi fényképészeti kiállítás is rendeztetett, s rendkívül megvalék lepetve, midőn e kiállításon, mely nem mondható éppen gazdagnak, kedves hazánkat is képviselve láttam két derék fényképészünk, Gondy és Egey Debrecenből és Veres István[!]  Kolozsvárról küldött gyönyörű fényképei által. Örültem, mivel újra egy jelét láttam, hogy a magyar iparos figyelemmel kíséri szakmája európai mozgalmait, s képviselteti magát munkája eredményei által; miáltal mind magának, mind hazájának becsületet és elismerést szerez.
De őszintén meg kell vallanom, hogy elszomorodtam kissé azon, hogy a jóakarat és várható eredmény csorbát szenved a gyakorlatlanság folytán, amely a kiállított tárgyakat sem meglepővé, sem megnyerővé nem tudta tenni. Így Gondy és Egey gyönyörű fényképei előtt mindenki meglepetve áll meg; és hangzik a „tres bien”, „superb”, stb., de nem tudja a dicsérő, hogy a kiállító kicsoda, vagy hogy a négy gyönyörű népviseletű alak: juhászt, csikóst, stb. ábrázol, s így a bundás juhászt indusnak is találgatják. És a hiányos képsorozat (catalog) sem ad erről kellő felvilágosítást; pedig legtöbb ember sorozat nélkül ítél és elégíti ki kíváncsiságát. […] Annyit mondhatok, hogy magyar fényképészeinknek nem kell magokat szégyelniök, s a kiállítás igazgatója, Mr. Laulerier is igen elösmerőleg nyilatkozott felőlök; különösen Gondy és Egey fényképeiről, melyeknél csak a párisi Reutlinger fényképeit találtam jobbaknak.”
A képekért a fényképészek a Vasárnapi Újság szerint jutalmat is nyertek, de ennek az elismerésnek a mibenlétét nem ismerjük.
Hogy e fényképeket a páros melyik tagja készítette s kinek az ötletére, azt nem tudjuk azonosítani;  későbbi pályája ismeretében, lehetséges, hogy inkább Egey Istvánnak kell tulajdonítanunk; tisztán Gondy Károlyé viszont az érdem annak a sajátos világítás-szabályozó szerkezetnek a kitalálásában, melyet a műteremben felállítottak. Az 1870-es párizsi kiállításra már ezzel a szerkezettel készült portréképeket, vizitkártyákat és albumokat küldtek. Ezek témáját ugyan nem ismerjük biztosan,  de mivoltuk kikövetkeztethető az utánrendelő könyvekből, mert úgy tűnik, nem csak a tárlaton részesültek nagy elismerésben, hanem a közönség körében is, s éveken keresztül népszerű maradt a portrénak ez a típusa. A debreceni lapokban minderről a következőket olvashatjuk.
„Gondy és Egey ismert kitűnő fényképészek egészen új, még sehol sem látott árnyalatú képeket kezdenek el készíteni, melyekhez külön, saját találmányú világítást használnak. Az így kiállított arcképekkel a különböző festészeti iskolák mestereit utánozzák, s e képek nemcsak mint jóltalált arcképek meglepők, – hanem mint tanulmányfők is bámulatra indítanak. E cég már nyert elismerést a párizsi fényképészeti kiállításon, az idén szintén bemutattatnak ott a fentebb jelzett photographiák, melyek bizonyára nem kis érdemet fognak hozni Gondynak és Egeynek s általok a hazai fényképészetünknek.”

„Gondy és Egey, városunk kitűnő fényképészei az idei párizsi fényképkiállításra a napokban több rendbeli photographiát küldtek fel. E képek oly gyönyörűek, hogy sikeres hatásuk Párisban sem marad kétségtelen.”
„A párisi fényképészeti kiállításon ez évben jeles fényképészeink, Gondy és Egey is megjelentek fényképeikkel, s azok ott, hol Európa legjelesebb fényképészei versenyeztek, igen nagy elismeréssel találkoztak. A Párisban megjelenő „Photograph News” ez évi 71-ik száma is elismerőleg emlékszik meg hazánkfiairól, s különösen azoknak kitűnően sikerült látogatójegyeit emeli ki.”

Hogy megérthessük ennek a technikai újításnak a lényegét, be kell tekintenünk a fényképkészítés mesterségbeli titkaiba.
Nem véletlen, hogy ebben a korban a fényképészek hirdetéseikben, tájékozatlanok számára jórészt érthetetlen technikai jellegű újításokkal, szakkifejezésekkel dobálózva versenyeznek a közönség kegyeiért. Mint Komlóssy Arthur emlékezik a századvégről visszatekintve erre a kezdeti korszakra: „A photographia óriási lendületet nyert hazánkban, mindenütt s így városunkban is az ötvenes évek végén hivatásos fényképezők telepedtek le s nyertek állandó foglalkozást, s ha igyekeztek, vagyont is tudtak szerezni. Ezen fényirda-atelier tulajdonosok a titokszerűségbe burkolózva évtizedeken át fenntartották kizárólagos uralmukat s a laikusok elől féltő gondossággal tudtak bezárkózni…”
Lehetséges, hogy a mesterségbeli titkokat nem árulták el, de miért is árulták volna, amikor ez volt keresetük alapja: inkább tovább növelték a titokszerűséget, akkor is technikai újításokat emlegetve, amikor ilyesmiről szó sem volt, csak a naiv és laikus közönség szemébe lehetett vele port hinteni – a szaklapokban ezek furcsa módon soha nem szerepelnek, s találmányként sincsenek szabadalmaztatva. A közönség azonban lelkesen csodálja a kirakatokban az üde színezetű anilin képeket,  noha nem tudja, hogy jön az létre, s lelkesedik festői világításért, noha nem tudja, honnan ered. A fényképészek ebben az időben csak a technikai ismereteik révén versenyezhettek egymással, hiszen végső soron mindegyikőjük ugyanolyan fényképeket állított elő. Ezért kerülnek fel a palettára a színezett fényképek, a chromotípiák, a tablók, az albumok, a nagyítások, a művészi retusálás – csak legyen, aki megfizeti.
Gondy Károly pályáját is sok ilyen „találmány” kíséri – egyiknek sem sikerült technikatörténeti nyomát lelni, az említett világítási rendszer kivételével. A párizsi siker után a találmányt és a vele készült képeket az 1871-es londoni világkiállításon is bemutatta Gondy.
Mindez azért lehetett ennyire fontos a számára, mert a világítás ismerete és helyes kezelése a fényképész szaktudásának fokmérője volt, amely gyakorlottságát és érzékenységét, úgyszólván művész-voltát is megmutatta, ezáltal nyerte el pozícióját, hírnevét a szakmán belül. „A világosság igen engedékeny eszköz annak a kezében, a ki uralkodni tud fölötte s a világítás kezeléséről rögtön fölismerhető a művészi tehetség és ízlés.” A fény szabályozása tehát a fényképészeti munka sikerének kulcsa, amely az elkészült fényképen a laikus számára is, ha nem is értelmezhető, de mindenképpen látható s a bírálatokra leginkább okot adó tényező. „A mennyiben a fényképésznek bizonyos fokig szabad tere van a világosságot a leveendő tárgynak megfelelőleg alkalmazni, a fényképészet művészetnek nevezhető. Művész a fényképész, ha a világosságot tapintatos érzékkel, értelemmel és ízléssel tudja kezelni; ha erre nem alkalmas, csak közönséges iparos” – írta erről a Fényképészeti Lapok.

Gondy Károly találmánya egy szétszedhető, szállítható, léckeretekből és rájuk feszített, tetszés szerint elhúzható függönyökből szerkesztett fülke volt, hát- és oldalfalakkal illetve tetővel, „amely lehetővé tette, hogy a fényképész saját belátása szerint változtasson a természetes megvilágításon”. A fülke oldalsó és fölső függönyeinek a napszakhoz, vagyis a műtermet az üvegfalakon át elárasztó fény beesési szögéhez alkalmazott, megfelelő tájolásával, a legkülönfélébb művészi hatásokat lehetett elérni a fülkébe ültetett modell arcán. A függönyök megszűrték a fényt, és segítettek szabályozni annak erejét és irányát.  „»A fényképészeti félhomálynak eszközöltetése céljából« Gondy 7 újfajta világításmódot használt, és pedig: közvetlent, egyenméretűt, félhomályút, árnykép módot, domború módot, csíkos világító módot, visszfényűt. Mindezen újításaiért 1871-ben Londonban díszoklevéllel tüntették ki.”  Ilyen oklevelet ugyan minden magyar kiállító kapott, melyet postán küldtek el számukra,  de az „A INTERNATIONAL EXHIBITION LONDON MDCCCLXXI” köriratú érmet a fényképész egész pályafutása alatt büszkén szerepeltette fényképei verzóján.
Ha nem is Gondy Károly nevéhez kapcsolódóan, de hasonló eszközt ír le a Fényképészeti Lapok 1887. szeptemberi száma, és Schmidt is ilyet idéz a Paris Photo-Gazette egy 1894-es számából, amelyhez képet is közöl (igaz, ezt szabadban való levételekhez javasolja). A sátor háttérül szolgáló, 1,5 méter széles hátfala világos szövetből készül, az ugyanilyen széles oldalfalak alsó része papiros vagy átlátszatlan szövet, felső része homályos üveg vagy átlátszó géz, hasonlóképpen a teteje is, mely sátortetőt formáz, s csuklópántokkal kétfelé hajtható. A felületeken beeső fényt ezen felül, kis függönyökkel is lehet szabályozni. A Fényképészeti Lapok ugyanakkor azt is hangsúlyozza, hogy ilyen fényszabályozó sátor alkalmazására a szárazlemez használata és kellő nagyságú ablakok esetén már nincsen szükség.  Gondy Károly azonban nem csak ezen első, lakószobából átalakított műtermében használta ezt az alkalmatosságot, de egy 1902-ben kelt hirdetése szerint későbbi, épített, üvegtetős fényirdájában is. „Rendkívüli nagysága [révén] és saját szerkezetű világítási rendszerével nem csak a csoportok egyenletes megvilágítása lehetséges, de egyes alakjai is, tetszés szerinti oldalról véve, a legkedvezőbb fordulatban, bármily festői világításba helyezhetők.”

A fény beesési szögének szabályozására szolgáló sátor sematikus rajza - ezen az elven működhetett Gondy Károly találmánya is (In Schmidt: A gyakorlati fotografozás kézikönyve, 1897)

Mint említettük, az albumokat szemlélve talán megkülönböztethetők azok az arcképek, amelyek ezzel a szerkezettel készültek. Ezek a felvételek mellképek, a vállat, a nyakat teszik láthatóvá, az ékszereket, nyakkendőket, frizurákat hangsúlyossá: az arc nagyobb méretben, közelebbről van felvéve, mint a vizitképeknél, az egész képfelületet kitölti, s jellegzetes megvilágítás alá esik. Azonban, s ez a találmány lényege, „minden arcnál nem alkalmazható a világítás egy és ugyanazon módja; vannak arcok, melyeknél pl. a felső világítás előnyösen alkalmazható; más arcoknál ez a lehető legkellemetlenebb benyomást idézheti elő. […] Valamely arckép sikerüléséhez a világítás módjának helyes megválasztása igen nagy fontossággal bír; mert a világítás helyes alkalmazásával az arcot szépíteni s ellenkezőleg elcsúfítani is lehet. Pl. a világos oldal felé fordított, elülről megvilágított öreg ráncos arc mindenkor fiatalabbnak tűnik elő, mint egy, az árnyékoldal felé fordított s oldalt megvilágított arc. Ellenkezőleg, az ifjú gyermekes arc, erős oldalvilágítás hatása alatt sokkal öregebb színben mutatkozik.”  Gondy ezen képein a fény többnyire oldalról és felülről érkezik, élessé téve az arc egészét. A jellegzetes vonások, mimikai ráncok eltompulnak, kiégnek; a megvilágítatlan részek árnyékosak, homályosak maradnak – hasonlóan a Rembrandt világításhoz –, s a kép sötét hátterének köszönhetően jellegzetes, vörösesbarna árnyalatot kap. Ezen praktikák alkalmazásával az így készült képeken minden modell nagyon széppé válik, amiben a népszerűség magyarázatát is fellelhetjük.

A fényszabályozó fülkében készült portré, 1870 körül
A fényszabályozó fülkében készült portré, 1870 körül
A fényszabályozó fülkében készült portré, 1870 körül

Annak lehetősége pedig, hogy a világítás e módszerével különböző drámai hatások mutathatók be az arcon, idővel szabad teret nyitott a hölgyek önmegvalósításának – a fényképész asszisztálásával.

„Hogy én a világításban a Rembrandt modort követem, nem annyira az én ízlésem, mint a divat követelménye”  - védekezett Gondy Károly, amikor ilyen képeket készített. 1875 körül

Az 1870-es év mindezen nagyjelentőségű esemény mellett is igen mozgalmasnak bizonyult. Júniusban „például azon úrhölgyeket fényképezték le, kik a második műkedvelői előadáskor bemutatott „Decameron” című képletben szerepeltek; az illetők jelmezben s oly helyzetben vannak előtüntetve, minőt előadás alkalmával foglaltak el a színpadon. A képek cabinet-nagyságúak s kidolgozásuk a műértők részéről újabb elismerést csatol Gondy és Egey többször emlegetett érdeméhez.”

Műkedvelő előadás jelmezes szereplői 1874 körül. DM Fotótára

Szeptemberben megtudhatjuk, hogy „a dalegylet új zászlóval s a nyert diplomával, valamint az 1867. évben az aradi dalegylet által ajándékozott kis hordóval fogja magát levétetni a gőzmalom kertjében. Az elrendezést Gondy és Egey fogják teljesíteni, azután midőn a levétel megtörtént, egy kis dal is lesz, utána kuglizás, ha az eső el nem mossa. Az egylet ó zászlaja, zászlótartó Somogyi Alberttel szintén a csoportban leend, mintegy emlékül, hogy a dalegylet 7 évig azon zászló alatt élte le legjobb és legsikeresebb napjait. Azt hisszük, a dalegylet férfi és női tagjai mind igyekeznek levétetni magokat, köztük a zászlóanyával!”  Egy másik csoportkép is készül ezen az őszön: a „díszes kiállítású emléklapon” a debreceni kertészeti kiállításon részt vevő gyümölcstermesztőket és a kollégiumi tanárokból álló zsűrit örökítették meg, mely szintén „kedves emlék lesz mindazon egyéneknek kik a kiállítás alkalmával úgy mint termesztők, úgy is mint bíráló tagok szerepeltek.”

“Gondy és Egeynél igen díszes kiállításban megjelent »A kertészeti kiállítás emléklapja 1870-re«. A műlap (fénykép) 22 pomológus jóltalált arckép csoportozatát tünteti előnkbe, s azt hisszük, kedves emlék lesz ez mindazon egyéneknek kik a kiállítás alkalmával úgy mint termesztők, úgy is mint bíráló tagok szerepeltek. Gondy és Egey az emléklap díszes kiállítása által ismét bebizonyították azt, hogy megérdemlik azon jó hírnevet a melynek mint fényképészek országszerte örvendenek.” (Debreczen, 1870. november 5.) DM Történeti Tára

Ekkoriban készítik el a debreceni színészek azon portréit is, amelyeket majd tablóképpé összerendezve Bécsben Marastoni Józseffel rajzoltatnak kőre, hogy a debreceni Kutassy-féle nyomdával kinyomtatva és sokszorosítva mint litográfiát áruba bocsáthassák, ezzel gyarapítva a színészek nyugdíjalapját. Hogy a színügyegylet és a város közös akciójában a fényképészek milyen szerepet játszottak pontosan, azt nem tudjuk, az elkészült nyomaton nem szerepel a nevük, mint az eredeti fényképek készítőié (pedig azok visszakereshetők az albumokban), de hogy mindenki tudta ebbéli érdemüket, az talán egy elejtett megjegyzésből sejthető: „színtársulatunk főbb tagjainak arcképét Gondy már átadta a halhatatlanságnak”.  Arról nem is beszélve, hogy elkészült színészképeik garmadájának a litografírozott csoport csak kis töredéke, hiszen hosszú éveken át a társulat szinte minden új tagját, több ülésben is megörökítették – s azokat kirakataikban is közszemlére tették.

A debreceni színház társulata 1870-ben. A tablót nagy részben Gondy és Egey fényképei nyomán  Marastoni József szerkesztette és litografálta Bécsben s Kutassy Imre nyomtatta ki Debrecenben.
A színészek tablójához felhasznált arcképek a fényképészműterem utánrendelőkönyveiben: Molnárné Hetényi Laura  népszínmű-énekesnő, Foltényi Vilmos népszínmű- és drámai apa, Törökné Szakáll Rózsa drámai szende, Foltényiné Szabó Amália drámai anya
Farkas Ilka naiva, Dózsa József drámai hős, Tanner István baritonénekes és Bercsényi Béla társalgási színész, Szabó József művészeti vezető és Dalnoki Béni lírai tenor

Szintén ennek az időszaknak a terméke az a kötet is, mely Csokonai-emlény címen jelent meg 1871-ben, Izsó Miklós Csokonai-szobrának felállítása alkalmából, Hamar László szerkesztésében, s amelynek illusztrációit Gondy és Egey fényképei alapján metszették a Kutassy-nyomdában – s amelyek a debreceni Csokonai-kultusz máig legtöbbet idézett és publikált képi példái. A képek Csokonai „lak-és halálozási helyéről” a Darabos utcán, Csokonai síremlékéről a Hatvan utcai temetőben és Csokonai emlékszobrának gipszmodelljéről készültek. Sajnos ma csak a szoborról készült eredeti képnek vagyunk birtokában, a szabadban készült másik két felvétel elkallódott. A modellt minden oldalról lefényképezhették (már csak két állás van meg), még 1866 végén, amikor a szobrász elvégezte az először bemutatott és túlságosan „szubtilisnak” találtatott kismintán a szükséges változtatásokat. (Gondyék egyébként a kismintát is lefényképezték a szoborpályázat idején, a többi pályamunkával együtt). Nagy valószínűséggel állíthatjuk, hogy ezen fényképek egyikéről készült, Székely Bertalan rajza után, a Vasárnapi Újságban két alkalommal is megjelent metszet. Végül lehetséges, hogy az 1869-es kiállításra a pásztorképek mellett e szobor képét is kiküldték Párizsba, mert a tudósítás megemlíti, hogy „javításra van küldve, mint Csokonai szobrának fényképe is, melynek üvege eltört.”

Izsó Miklós Csokonai-szobrának gipszmintája. Gondy és Egey fényképe, 1865. DM Fotótára
Izsó Miklós Csokonai-szobra gipszmintájának fényképéről készült metszet. 1871 körül. DM Irodalmi Tára
Csokonaiék Darabos utcai háza. Gondy és Egey fényképe nyomán készült metszet, 1871 körül. DM Irodalmi Tára

1866-67 körül készítettek portrét a szomszédos leányiskola udvarában dolgozó szobrászról, Izsó Miklósról is – aki, Gondy Károly emlékezése szerint, Csokonai gipszmintájának kezét a fényképész kezéről, nadrágját pedig egy vályogvető cigány régi magyarnadrágjáról mintázta.

Izsó Miklós szobrász portréja. Gondy és Egey felvétele, 1866-67 körül. DM Történeti Tára

A Cegléd utcai műteremben 8 év alatt csaknem 12.000 fénykép készült, vagyis 1500-as évi átlagot számíthatunk – amely nyilván néha több, máskor kevesebb volt, de nagyjából megegyezik a pesti Strelisky-műterem forgalmával.  Való igaz, hogy Debrecenben kisebb konkurenciával kellett megküzdeni, de a város is és a fizetőképes kereslet is kisebb volt, így ezt a mennyiséget igen tekintélyesnek kell tartanunk.

A műterem kelléktára 1872 végéig a következő felszerelésekkel gyarapodott. A legfeltűnőbb a rengeteg élő növény: virágcsokrok vázában, vagy szobanövények agyagcserépben, ezek minden bizonnyal a szenvedélyes kertész, Gondy Károly saját nevelései: páfrányok, kaktuszok, pozsgások, fikuszok, begóniák és muskátlitövek tűnnek fel a modellek mellett az asztalkákon, a földön. Később a festett díszletek szerves elemeivé válnak majd, természetes kellékekként, a bokrok és futók. 

Nem sokkal az első festett díszlet után bekerül a műterembe két jellegzetes fotel, amelyek ezután hosszan meghatározzák a képeket, minden más díszletelemet kiszorítván. A két fotel hasonló kárpitozású, de különböző formájú: csak a nagyobbiknak van karfája, s a támláján nagy virágmintát formázó tűzés virít, a kisebbik egyszerűbb, inkább széknek mondható – mindkettő speciális, csak a fényképészműtermekben feltalálható darab.

A 3516-os számot viseli az a kép, amelyen először feltűnik az újabb, több részből összeálló festett díszletfal: ez két tábla alacsony lábazattal ellátott, körben virágmintás sávval szegélyezett szobafal-szakasz, egy tábla kinyitható, párkányos ablakkal, egy tábla kinyitható kétszárnyú szobaajtóval, és egy papírmasé kandalló.

Díszletfal drapériával
Díszletfal ablakkal
Díszletfal ajtóval

Ezzel a felszereléssel meg is elégszik a közönség néhány évig, a következő nagyobb, új bútor felbukkanásáig csaknem pontosan 4000 kép készül: a könyöklő szék (sötét bársony, rojtos huzatú, indásra faragott és „könyöklőpárkánnyal” ellátott támlájú, rendes ülésre alkalmatlan, hangsúlyozottan reprezentálni való szék), amely majd olyan nagy karriert fut be a műteremben, a 7576-os számot viseli. Addig, s azon túl is, csak néhány apróbb kellék fordul elő újdonságként, de mindig csak egy-egy, vagy néhány egymást követő alkalomra: egy ónkupa, egy bambusz sétapálca, egy ostor, egy lepkeháló, egy üvegburás óra, egy nagy, aranykeretes tükör, egy kitömött sólyom, egy újabb, ezúttal gótikus, szétszedhető oszlop, kisebb szőnyegek. Lehetséges, hogy ezeknek a tárgyaknak egy része nem is a műtermi kelléktárhoz tartozott, hanem a fényképész háztartásának részét képezte, csak alkalmilag vették elő őket. A kisebb tárgyak esetében, amilyenek a virágok is, erre gondolhatunk, de ilyen lehet a nagy tükör is, mert ezt szinte egyáltalán nem használják, annak ellenére, hogy szép beállítás érhető el a segítségével. Ebben a műteremben aztán már csak egy gyerekek fényképezéséhez használható, kihúzva magasítható támlájú széket szerez be a mester, és egy valóban már a giccs kategóriájába sorolható, talapzaton álló vessző-nyalábot, mely asztallá alakítható(!). Feltűnő, hogy a festett díszletekre az újdonság varázsának elmúltával szinte egyáltalán nem tartott igényt a közönség, a legtöbb kép egyszínű háttér előtt, egy vagy két bútordarabbal, drapériával készült.

A könyöklő szék rendeltetésszerűen – a modell id. Krúdy Gyula ügyvéd, 1872 körül
A könyöklő szék gyerekülésként
A magasítható támlájú, rojtos szék

A képek egymásutánját szemlélve, az is megfigyelhető, sajnos, hogy sem a beállítással, sem a modell karakterével nem sokat törődött a fényképész; eldönthetetlen, mikor melyikük. Kívánságait teljesítette ugyan, de ha nem voltak ilyenek, igyekezett a feladatot rutinból megoldani, ugyanazon oszlop vagy szék mellé állítva lefényképezni az egymás után következő kuncsaftokat. Pedig az elhivatott fényképész éppen az élő alakok fényképezésénél érvényesíthetné leginkább a szépérzékét, hogy képei valóban művészi termékek legyenek – mondja Sárffy Aladár – azáltal, hogy a modell legmegnyerőbb állásának megfigyelésével kidomborítja, megragadja annak jellemét. A jellemet pedig az is kiemeli és mintegy illusztrálja, ha a fényképész eltalálja, milyen dísztárgyak és hátterek fognak illeni az adott karakter kifejezéséhez; „az állítás milyenségéhez, a korhoz, nemhez, főleg pedig a társadalmi álláshoz kell szabni alakjaink holt környezetét”.  „Ha van [a fényképészben] egy kis művészi ambitio, ha nem csupán robot munkát végez, mely ihlettségének érzelmét egy pillanatra sem hevíti fel, hanem ha magában érzi, hogy neki a szép munka gyönyör s foglalkozása oly életcél, melyen műérzékével csüng: akkor alkotásai is szépek, sőt nem ritkán tökéletesek lesznek.” A „jellemzetes állítás” megragadásához azonban türelem kívántatik, amely a legszükségesebb tulajdonság e mesterség sikeres végzéséhez.
Mert milyen a jó fényképész?
„Angyali türelemmel, sok elnézéssel, gorombáskodásra elkészült kedéllyel, bizonyos fokú érzéketlenséggel, széles körű tapasztalattal és sima modorral kell bírni a fényképésznek, ha a sokféle kaszttal való érintkezésben a súrlódásokat lehetőleg kikerülni akarja. A ki önfejű és nézetéből semmit sem akar engedni, aki bírálatot nem fogad el szemtől-szembe, védeni sem tudja magát, mert rábeszélő erővel nem rendelkezik, hogy meggyőzzön valakit; a ki heves, indulatos, és minden kicsinységért annyira felpattan, hogy méregbe jön és annyira elfeledkezik magáról, hogy szelíd bánásmód helyett nyersen válaszol; a ki nem tanult meg az élet iskolájában az emberek gyöngeségeivel simán elbánni és hízelgéshez, mézes-mázos nyájaskodáshoz, üres phrazisokhoz, bókoláshoz éppen semmi tehetséget nem érez magában: az ne legyen fényképész, mert jóval több keserűséget fog érezni pályáján, mint örömet, s anyagilag is nagyon megcsappan a bevétele. A közönség nagyon finnyás, mert a társadalomnak majd minden rétege több jogot formál magának azokkal szemben, kikkel a maga pénzén dolgoztat, mint a mennyi megillethetné, s ebből kifolyólag oly szakértőnek is hiszi magát, a ki a munka fölött bírálatát kimondhatja. […] Az embereknek ezerféle a gyöngéje, nagyzása pedig néha a nevetségesig kirívó, s a tapintatos fényképésznek ezen mind át kell nézni, mert ha eggyel nyers, heveskedő és goromba, ez az egy számtalan vendéget fog tőle ismeretsége kapcsán elidegeníteni. Nem szabad figyelmen kívül hagyni azt a fontos körülményt sem, hogy a fényképészet [...] legtöbb egyénnél a fényűzésnek eszköze, arcképezésnél pedig nemegyszer csak a hiúság legyezgetője.”

Természetesen nem állíthatjuk, hogy akár Gondy Károly, akár az Egey testvérek ne lettek volna jó fényképészek – még ha a közönségnek sokáig nem is volt más választása, ha fényképet akart magáról készíttetni, mint hozzájuk fordulni – a mesterségbeli tudás alapos elsajátítása és gyakorlása nélkül nem lehettek volna ilyen sikeresek. A műhely által készített képeken többnyire csak ez a tudás látszik: az állítás és világítás bonyolult feladatának maximális ismerete és tökéletes teljesítése. A szív azonban mintha hiányozna belőlük: lehet, hogy a fényképészmester kedélyes volt, udvarias és jól nevelt, lehet, hogy alkalmazkodott minden igényhez, és lehet, hogy technikailag és szerkezetileg tökéletes képeket csinált, de arra nem volt elég ereje, türelme és figyelme, hogy modelljeiben egyéniséget látva, megpróbálja azt képi eszközökkel is kifejezni, megjeleníteni: ennek kifejeződését a személyiség erejére bízta. A megrendelő elégedett lehetett a késztermékkel, ha vonásai, öltözéke élesen kivehető volt, és a képen önmagát felismerni vélte, főleg, ha egyéni ötletei is kielégíttettek. A különböző modellek képeinek egymásutánját abban a tömegben szemlélve azonban, amelyre az utánrendelő könyvek lehetőséget adnak, lelepleződik a napi rutin és a fényképész unalma, miáltal láthatólag meg sem kísérel különbséget tenni modelljei között. A képeken szereplő rekvizitumok többnyire nem „a jellem illusztrálását” szolgálják, csak kitöltik a képfelületet, segítik elhelyezni a kezet, vagy kielégítik az egyéni igényt – de nem gondolhatjuk, hogy tíz egymás után érkező vendég mindegyike ugyanazzal az asztallal, székkel és virágcsokorral jellemezhető legjobban. A képi megjelenítés e fantáziátlansága, még ha mindenki olyan képet akart is magáról, amilyen a szomszédjáé, a fényképész gyengeségének tudható be, hiszen ő volt az, aki nem kínált fel alternatívákat megrendelőinek, s megelégedett a feladat teljesítésével. A modellek befolyásolásához nem mindig lehetett elég a szelíd erőszak, s az albumok lapjain megfigyelhető ízlésbeli hullámzás arra mutat, hogy a fényképész sokszor fáradt is lehetett azt gyakorolni.
Fényképész és modellje azon hierarchikus viszonya, ahol a legfelső fokon sohasem a mester, hanem a modell kívánságai állnak, csak a valóban művészi ambíciójú fényképészek esetében borulhatott fel, vagy legalább közelíthetett egymáshoz – hiszen az ambíció mellett is meg kellett élni valamiből, a fényképész sohasem lehetett független úr; ez a viszony őrizte meg a portréfényképészetet változatlan mozdulatlanságban egy fél évszázadon keresztül.
A Gondy és Egey műterem pedig, bármennyire szépítjük is, ha ügyesebb vagy szerencsésebb volt is a társainál, csak egy volt a sok, a száz meg száz hasonló műterem közül, amelyek hosszú éveken át tartó kisvárosi uralmukat a fölény és magabiztosság látszatával, a kormányzást valójában a közönségnek átadva őrizhették csak meg.

II. GONDY ÉS EGEY FÉNYKÉPÉSZMŰTERME A TELEKI (SZENT ANNA) UTCÁN

1871 végén, a Teleki utcán eladóvá válik Bauer Antal lakatos háza, amelynek telke a pár év múlva vármegyeházává átminősülő Fehér ló szállóval szomszédos, s amely a hirdetés szerint „az utcára két külön épületben több szobákból álló, két lak-osztállyal s hozzá külön konyha, pince, kamrák, s istállóval stb. rendezve van”.  A bizonyára már régebben saját házat kereső Gondy Károly elképzeléseihez megfelelőnek találja ezt az ingatlant, és 1872-ben, 8 év munkája eredményeképpen, meg is tudja vásárolni, a hozzá tartozó ondódi szántófölddel együtt – s ezzel maga is, büszkén, a „nagy adót fizető polgárok” sorába lép.
Köztudomású, hogy Debrecen utcái csaknem a 19. század végéig burkolatlanok voltak, mindent por, de a magas talaj- és belvíz miatt leginkább sár borított. Az utcák lefedését az idők során többször megkísérelte a városvezetés, s a Teleki utca ebből a szempontból különösen szerencsés volt, mert az újabb és újabb anyagokat rendre ezen a rövid szakaszon próbálták ki. Így a nagy tűzvészkor a leégett Nagytemplom tégláival és fapallóval burkolták, amely azonban fokozatosan elsüllyedt a sárban. Ugyanígy járt az 1850-es években lerakott újabb téglaburkolat is, míg 1863-ban, vagyis tíz évvel a műterem ideköltözése előtt végre terméskő burkolatot kapott az utca, bár járdák még ekkor sem készültek.  Az egyetlen fényképen azonban, amely a századvégen ábrázolja az utcát, már ismét a sár tűnik uralkodónak. Ha valaki ilyen helyen építi föl a műtermét, még ha a sár Debrecenben nem is volt oly különös tapasztalat, annak nagyon kell bíznia a közönség pártolásában, saját népszerűségében. Debrecenben Gondyékon kívül nem is volt másik fényképész, aki meg merte volna kockáztatni, hogy ne a Piac utcára vagy annak folytatólagos szakaszaira építse műtermét – a nem oda eső címek csak a sarokházakat jelölik – hiszen minden más próbálkozás nagyon hamar kudarcot vallott. Gondy és Egey műterme azonban 1873-tól 1909-es bezárásáig folyamatosan üzemelt, s más fényképészek kezén is még tovább, az első világháborúig.

A Szent Anna utca a XX. század fordulóján. A kép bal oldalán látható erkélyes épületben, az 5. szám alatt  működött a Gondy és Egey műterem 1873-1909 között. OSZK Plakát- és Kisnyomtatvány Tár

Debrecen házai egészen 1898-ig, az utcánkénti házszámozás bevezetéséig, folyamatos számozásúak voltak (vagyis a helyrajzi számot használták), így a Teleki utcai ház a 2171-es sorszámot viselte. Mindazonáltal többször előfordul a verzókon feltüntetett címben már ekkor is a műterem 6-os számmal való jelölése – ezt a házszámot Gondy Károly teljesen önkényesen, az utcabeli házak egyszerű megszámolásával adta a műteremépületnek.
A Teleki utca (amelyet a verzókon Telekynek írnak) éppen csak 10 éve viseli ekkor az 1861-ben öngyilkossá lett miniszterről kapott előkelő nevét – többet elmond róla előző elnevezése: Sánta köznek hívták, igen szűk volta miatt. A Teleki utca a Piac utcától a Varga utcáig tartott, lejjebb mindig is a Szent Anna templomról kapott nevét viselte, csak 1898-ban egyesítették a két utcát közös néven is.  Akkor kapja majd a műteremépület az 5-ös házszámot is, mert Gondy Károly intencióival ellentétben, az utca jobb oldala lett a páratlan számozású oldal. Így, anélkül, hogy bárhova költöztek volna, huszonöt év alatt háromszor is változott a műterem címe: a Teleky utca 2171., a Teleky utca 6. és a Szent Anna utca 5. mind ugyanazt a házat jelölik: „mely változások bizony oly üzletre, honnan annyi addresse megyen naponta, bizony elég kellemetlen” – méltatlankodott Gondy.
A tudósítások nagy építkezésről számolnak be – nem tudjuk azonban, vajon teljesen elbontották-e az eredeti házat vagy csak a tetejét építették át és alakították tetővilágításos műteremmé. Ha azonban azt olvassuk (1872 decemberében), hogy a „Teleki utcán egy csinos és költséges új ház ragadja meg az arra járók figyelmét, ez a Gondi és Egei fényképészek háza, melyet a derék tulajdonosok csupán fényképészeti célra építettek, ily épülettel nem minden város dicsekedhetik”  – akkor elbizonytalanodunk, s valódi műteremház építésére kell gondolnunk. Egey István egy későbbi nyilatkozata is ezt erősíti meg: ő „közösen épített palotáról” beszél;  egy hirdetésben pedig azt olvassuk, hogy „alapjából tisztán fényképészet céljának épült sok helyiségei” vannak.
Valószínűnek tartjuk, hogy közös tulajdonban csak a fényképészeti cég és a fényirda-helyiség lehetett, maga a ház, amely bérház volt, kiadó lakásokkal és üzlethelységekkel, egyedül magáé Gondy Károlyé volt, a bevételeivel együtt, hiszen az eredeti házat is ő vásárolta meg, ahogy később majd ő is adja el. Elköltözése után is csak mint Gondy-házat, Gondy Károly-féle házat emlegetik.  Az üzletekre vonatkozóan csak kései információink vannak, Gondy működésének idején inkább ügyvédi irodáknak adták ki a helyiségeket, a 10-es években azonban van már itt szülész- és nőgyógyász-rendelő, fogtechnikus, virágüzlet, házasságközvetítő- és tudakozó-iroda, és persze ismét ügyvédek.  Gondy magánlakása mellett, több kiadó szoba is lehetett a házban, hiszen először is itt lakott Egey Imre, Gondy írásaiban említtetik egy „finánc-hivatalnok” és több csendes agglegény-bérlő is, bár a századvégen ezeket a szobákat már nem adta ki, „az egész lakást a saját részére bírta”.

Az egy emeletes ház Debrecenben szokásos nagy kerek kapubejáratát „vasrostélyzatos kapu” védte, (ezt majd a Gondy halála utáni nyáron cserélik le, mint alkalmatlant, tömör vaskapura)  – ezt a kaput éjszakára becsukták s reggel kinyitották, hiszen innen esett a feljárás a fényképészműterembe. A kapu alatt és kívül a kapu mellett is dobozkirakatok voltak a műterem termékeivel.

Gondy Károly saját kezű vázlata a műterem Teleki utcai kirakatába kerülő fényképek elrendezéséről, 1886 körül. Reprodukció, DM Történeti Tára

A kapualjon át zárt udvarba lehetett jutni, amely Gondy Károly kertépítő munkájának köszönhetően, nagyon hamar virágágyakkal, gondozott gyeppel, fákkal, padokkal és terrakotta Flóra-szoborral ékes kertté alakult, ahol ugyanakkor volt hely nagyobb csoportok, esetleg lovas jelenetek lefényképezéséhez is.  

Dragota Sándor, Debrecen város csendbiztosa lóháton, valószínűleg a Teleki utcai műterem udvarán, 1873 körül. DM Történeti Tára
Ismeretlen kislány lóháton, valószínűleg a Teleki utcai műterem udvarán, Gondy Károly „terracotta Minervája” előtt. 1890-es évek. Kristóf Gabriella magángyűjteménye

A kapualjban balra fordulva, néhány lépcsőn fellépve, valószínűleg közvetlenül a fogadóterembe érkezhetett a vendég, onnan pedig egy hosszabb, belső falépcsőn fel az üvegtetős műterembe, amely elég tágas volt („a monarchiában a legnagyobb”) ahhoz, hogy „csoportos felvételek akár 50 személyig eszközölhetők” legyenek benne.  A műteremhez további szobák és melléktermek csatlakoztak – lehetséges, hogy még egy félemelettel följebb – ahol a fényképeket kidolgozták. A műterem üvegablakai valószínűleg az udvar felé nézhettek, kelet-délkeleti irányba, mert a Teleki utcára néző fronton, az első emeleten, öt nagy, északi ablakkal és erkéllyel, Gondy magánlakása helyezkedett el.  Hogy volt-e a lakás és a fényirda között közvetlen átjárás, azt nem tudhatjuk, de valószínű.

A Gondy-ház a Szent Anna utcán, 1908-ban (a kép jobb szélén). Zoltai Lajos felvétele. DM Fotótára
A Gondy-ház szalonjának –
– és talán könyvtárszobájának mennyezeti stukkói. Benkő László felvételei, 1942 körül. DM Fotótára

Az új műterem megnyitását 1873. január 1-jén kelt körlevelükben tették közhírré: „a felvételeket ezentúl Teleky utcán, saját fényirdájokban eszközlik, mely épület igen csinosan van berendezve”.
Az utánrendelő könyvek folyamatában a műteremváltás nem okozott nagy felfordulást: ha Csuka Juliánna (11.949 számú) képe alá nem lenne feljegyezve, hogy az az új műteremben készült első felvétel, nem érzékelnénk a különbséget. Az építkezés valószínűleg kimerítette a fényképészek anyagi erejét, s új díszletek beszerzésére már nem maradt pénzük: a régi, kopott szőnyeget és kellékeket vitték át a Teleki utcára, s minden folytatódott, mintha mi sem történt volna. Legalább ezer kép készült el még így, mire megérkezett az új felszerelés; egyelőre csak egy sziklás folyókanyarulatot ábrázoló új háttér formájában, amely papírmasé sziklákkal, nyírfaág-korláttal és földre teríthető terep-drapériákkal egészült ki. Ebbe a tájba minden további nélkül illesztették be a régi bútorelemeket, mit sem törődve a kompozíció egységével.
„Gondy és Egey fényképészeti műtermében alkalmunk volt ma széttekinteni – számol be 1874 augusztusában egy hírlapíró – s az ott talált csín, valamint célszerű berendezés kellemes benyomást szerzett nekünk. A váróterem gazdagon van felszerelve, kárpitjának alapszíne zöld, aranyozott arabeszkekkel, bútorzata vörös bársony, a falakon szép olajfestmények díszelegnek hazai művészektől. Itt-ott szobrok vannak felállítva, amelyek a terem kinézésének megkapó hatását nagyban emelik. A műterem tágas és a célnak teljesen megfelelő, fényképészeti kellékekkel pedig oly dúsan el van látva, mint ahogy – bátran elmondhatjuk – a hazai fényképészeti műtermek közül egy sincs. Általában mindenütt a legnagyobb rend, tisztaság és ízlés uralkodik. E műcsarnok még nincs teljesen elkészülve, de a szorgalmas házigazdák minden lépten-nyomon rajta vannak, hogy elkezdett nagy munkájok mielőbb véget érjen.”
A tudósítás csak a váróterem szépségeit ecseteli, a műterem felszerelésének értékelésében nem lévén kompetenciája. A fényképezőgépek mibenlétét mi sem tudjuk rekonstruálni, bár bizonyára  igyekeztek a legmodernebb technikát beszerezni, de a díszletek számbavételére páratlan lehetőségünk nyílik; s valószínűbbnek is tartjuk, hogy ekkor a „fényképészeti kellékek” feldúsítása sokkal inkább a papír szurrogátumok és esztergált asztalkák gyarapítását, mintsem a technikai felszerelés jobbítását jelentette.
A műterem 1873-74-ben végzett munkáiról nem sok információnk van – a 2000 portré elkészítésén túl (körülbelül 74 augusztusában tartott az albumbeli képek számozása a 13.400. sorszámnál). Ami e két év legfontosabb eredménye, hogy ismét részt vettek a párizsi fényképészeti kiállításon, és elismerést is nyertek – nem tudjuk, ezúttal milyen felvételekkel: talán ismét a Hortobágy volt a téma. Az ekkor nyert érem képe (HOMINE. DIRIGENTE - SOL. ARTIFEX. MDCCCXXXVIII  – körirattal), a londonival együtt, ezután mindig szerepel a műteremben készült felvételek verzóin – éppen ezért sajátos, hogy csak erről a kiállításról nincsenek a kiállított képekre, a díjazottakra vonatkozó adatok, feljegyzések, tudósítások: a díj létezését csak a verzókkal tudjuk igazolni. Az 1869-ben nyert elismerésnek viszont itt sincs nyoma. Egy századvégi verzón még azt is olvashatjuk, hogy a műterem a „párizsi szakkiállításon érmet nyert, három világkiállításon és egy párizsin kitüntetve” – aminek fényében végképp érthetetlen, hogy ezek az állítólagos érmek miért nem kerültek fel az állandósult kettő mellé a verzók „dicsőségtáblájára”.

A Francia Fotográfusok Szövetségének kiállítási érme, 1874. Forrás: internet
A Gondy és Egey műterem 1874-ben, a párizsi fényképészeti kiállításon nyert érmének rajza, fényképverzón

A két fényképész külön munkásságára csak következtetni tudunk, abból, hogy milyen jellegű tevékenységeket végzett a cég akkor, amikor Egey István még benne volt, ahhoz képest, amikor már nem, hiszen a híradásokban vagy az elismerésekben természetesen a cég neve, a két vezetéknév szerepel, hogy a munkát konkrétan ki végezte, csak körülbelül állapítható meg. Éppen ezért figyelemreméltó, hogy Egey távozása után a Gondy és Egey cég nem vett részt többé szinte semmiféle megmérettetésen. Az egyetlen kivétel a székesfehérvári országos Iparmű kiállítás volt, 1879-ben, ahol szinte minden magyar fényképész szerepelt, s ahol Gondyék bronzéremmel lettek kitüntetve.  Az 1885-ben Budapesten rendezett országos kiállításra Gondyék jelentkeztek ugyan, de végül nem küldtek be anyagot, ott csak Egey István mutatkozott be hortobágyi képeivel.

Mire a műterem végleges formáját elnyerte, Egey István már nem sokáig vett részt a közös munkában. Fent említett nyilatkozatát (mely a megtévesztő személycserék tisztázására született), itt most teljes terjedelmében idézve, a saját szavaival mondhatja el további sorsát. „Tudatnom kell, hogy Gondy Károlynak csak régi társa voltam, s ugyanaz, kinek neve az ezelőtt tíz évvel közösen épített palota piacra néző sarkára kiíratott s azóta meg nem újíttatott. Cégem örökségül Imre öcsémre maradt. Elválásunk nem haragból történt, a közös céget azután egy évig használtam, azalatt felvételeimet itt dolgoztattam ki és fizettem érte.[…]”

Egey István tehát 1874 közepe táján távozik Debrecenből. Valószínű, hogy innen egyenesen Szatmárnémetibe költöztette a családot, s a következő évben vándorfényképészként dolgozott Szatmáron és környékén, talán Ungváron is.
Lehetséges azonban, hogy előbb a másik irányba indult, mert 1874-ben feltűnik a neve Csókás László fényképészé mellett, Kiskunfélegyházán, akivel a tavaszi idényre állított fel egy ház udvarán ideiglenes műtermet.  Valószínű, hogy ekkor már, ha rövid ideig is, társa volt Csókás Lászlónak, akinek 1872-1898 között működött önálló műterme Kecskeméten,  s egy időben Egey és Csókás feliratú verzókat használt. A kiskunfélegyházi kirándulás a kecskeméti műterem nyári műutazása lehetett; ahogy Csókás képeit ismerjük kisújszállási és kunhegyesi modellekről is.

(második közjáték)

Egyetlenegy fénykép verzójából nyert adatunk van arra, hogy a Gondy és Egey cég 1871 után fiókműtermet nyitott volna Szatmárnémetiben. A verzón a londoni érem szerepel, a grafika megegyezik az első önálló Teleki utcai verzóéval, de az éppen aktuális debreceni cím nincs feltüntetve rajta, mint például az egyik kassai verzó esetében volt. A verzó nyomása hibás, „Gondy és Egey fiók fényrdája Szathmáren, Kazinczy útcza szegletén, Nagy piacz 21 sz.” felirat szerepel rajta.
Ugyanezt a verzót megtaláltuk azonban kizárólag Egey István nevével is, amelyen a fényirda már nem „fiók”.
Mindebből arra következtethetünk, hogy a verzó nem Gondyék műteremnyitását jelöli, ahogy azt 1875 júliusában egy debreceni lap tudni vélte,  hanem Egey Istváné volt, szatmári megtelepedése elején, vagy már vándorfényképész korában is, amikor „a közös céget egy évig használta”. Ahogy Gondy némileg rosszindulatúan fogalmazott: „az új fényíró velünk semmiféle összeköttetésben nincsen és ugyanaz, ki a „Gondy és Egey” céget Szathmárt s vidékén javára felhasználta.”

Gondy és Egey feliratú szatmári verzó –
– és ugyanaz a verzó, egyedül Egey István nevével. 1875 körül. DM Fotótára

Egey István egy év alatt képessé válik rá, hogy saját fényirdát állíthasson fel, ahol már maga tudja kidolgozni a felvételeket, s nem szorul Gondyék segítségére. A Főpiac vagyis a Deák tér a város központi tere volt, amelynek déli oldalán, a rövidke Kazinczy utca sarkán állt a kétemeletes Weisz ház, ahol a postahivatal is működött.  Itt nyitotta meg fényirdáját Egey István, 1875-1876 körül. Az épületet 1888-ban lebontották, hogy helyébe felépítsék a Kereskedelmi és Hitelbank ma is álló palotáját – akkor azonban Egey István már nem volt szatmári lakos.
Nem sokkal a szatmári után Matz Gusztávval társulva a nagykárolyi takarékpénztár udvarán is fényirdát nyitott,  amelynek később szintén (1883-ban már biztosan) egyedüli tulajdonosa volt.

Egey az 1880-as évekre elismert fényképésszé válik, a Kolozsváron megjelenő Fényképészeti Lapok, amelynek szerkesztőjével, Veress Ferenccel baráti viszonyt ápol, s amelyet előfizetésével támogat, 1882-ben arcképet is kér tőle az alapító tagok tablójának elkészítéséhez, amelyet azonban csak két év múlva, a második tablóhoz küld el, (azt viszont végül nem állítottak össze). Hogy a lapot a későbbiekben is olvasta, a szerkesztővel folytatott élénk szakmai- és magánlevelezéséből, megjelenő hirdetéseiből, valamint abból tudjuk, hogy a bekötött évfolyamokat eladásra kínálta fel, amikor anyagi helyzete kezdett szűkössé válni.  Egy ízben például egy Veress által korábban bemutatott és ajánlott új találmányú, nagyításokhoz használatos magnéziumlámpáról értekezik hosszasan olvasói levelében, „figyelmeztetésül kijelenteni, nehogy más is oly drágán fizesse meg a kíváncsiságát.” A levélben elmondja, hogy a lámpát egy hónapi használat után vissza kellett küldenie feltalálójának, mert annak mechanikája még nem volt tökéletesítve: libegő-lobogó „lángja bárminő szép fényű is a szemnek, egyenletes kivilágításhoz nem alkalmas”. Máskor arról értesülünk, hogy egy felszámolt emulziógyár olcsón kiárusított szárazlemezeiből nagy mennyiséget vásárolva, pórul járt, mert a termék rossz minőségű, netán használhatatlan volt. Mindkét eset könnyen lelkesülő, ugyanakkor némileg könnyelmű természetének példája.

Egey 1882-ben tér vissza Debrecenbe (a FL gratulál a haladáshoz), április 1-jén kapja meg az iparhatósági engedélyt.  A márciusban elhunyt Kain Albert doktor Nagy Várad utca 2088 szám alatti házában vesz ki lakást, s a friss özvegy átengedi számára az épület udvarát is, ahol „udvari lakházat” építtet.  A műtermet 1882. június 17-én nyitja meg, s a következő nyáron már kényszerül azt „tetemesen megnagyobbítani, hogy a tömeges látogatásoknak és igényeknek még inkább megfelelhessen”. A Debrecenbe való visszatérés visszatelepülést is jelent, a költözéssel feladja a szatmári lakást és a műhelyt is.  Így két műterme marad, 1885-ig. Ez év szeptemberében bejelenti az Iparhatóságnál, hogy Nyíregyházán szándékozik fiókműtermet nyitni. E célból „egy egészen új fényirdát épített” „a Moesz Adolf úrnak Pazonyi utcai házánál” (az Európa szálloda mellett), amelyet december 21-én nyit meg. Az új műteremben azonban csak hétvégéken, hetente két napig fényképez, a képeket debreceni székhelyén dolgozza ki, s „azokat minden héten magával áthozva kézbesíti”.  Az ekkori fényképverzókon mindhárom műterem fel van tüntetve: „Egey István fényirdája Debrecen, Nagykároly és Nyíregyházán”.

Egey István három fényirdáját hirdető verzó,1886.DM Fotótára
Egey István három-helyszínes verzójú kabinetképe, amely talán a debreceni műteremben készült,1885-1887 között.Dm Fotótára

1887. május 6-án a nagykárolyi nagy tűzvészben a város jórészével együtt leég szinte az egész Széchenyi utca, ahol a Szuhányi udvarban a Takarékpénztár működött, s vele pusztul az ott állott fényirda helyiség is.  Szeptemberben debreceni műtermébe „egy, a fényképészet terén alaposan gyakorlott egyéniség” állandó segítségét keresi.
1889 nyarán visszavonul Nyíregyházáról is, a műtermet júliusban Babar Ferenc veszi át tőle.
1890-91-ben megint felbukkan Nagykárolyban, előbb ismét Matz Gusztáv, majd Spuller János társaként, akinek 1870 óta üzemelő műterme van a városban; ekkor Egey debreceni műhelyét is, mint kettőjük közös tulajdonát hirdetik, a verzókon is ez jelenik meg.

A debreceni fényirda megmentésének azonban ez a módja sem sikerül, s ezek után a szerencse végképp elhagyja Egey Istvánt.
1892-ben szegénységi bizonyítványt kényszerül kérni Debrecen városától, mert csődbe megy, az év végén pedig nagykárolyi és debreceni műtermének vezetését is legkisebb lánya, Mici veszi át tőle, akinek több éves gyakorlata van a fényképészetben.
A következő évben ismét egy társulással próbálva segíteni magán, beszáll Kovács János Kossuth utcai műtermébe (vagyis visszatér a kezdetekhez, hiszen ez a műterem – az akkor még Ceglédnek nevezett utcán – volt a Gondy és Egey cég első székhelye).  1893 októberében azonban a Nagy Várad utcai műtermet végleg el kell adnia a családnak, az új tulajdonos Krämer Gyula lesz, a későbbi neves szakíró.  A műterem elhagyásakor valószínűleg a Kain-házbeli lakásból is ki kell költöznie, ezután haláláig a Varga utca 2258 szám alatt lakik Mici lányával és második feleségével.
1894-ben utolsó mentsvárként Egey István a városnál lényegesen olcsóbb Nagyerdőre kéri és kapja meg egy ideiglenes műterem felállításának engedélyét, de megnyitni már nincs ereje.  Évek óta kínzó ízületi csúzának fájdalmait nem bírván többé elviselni, morfiummal megmérgezi magát, s 1895. május 20-án, 67 éves korában, meghal. Nekrológjában az újságíró ismét szükségesnek véli megemlíteni, hogy az elhunyt nem azonos Gondy Károly társával.  

Egey István újévi lapja, saját portréjával, 1886 körül. "Van szerencsénk a t. c. közönséggel tudatni, miszerint most érkeztek meg az újévi üdvözletekhez legizletesebb modorban készült látogatójegy kártyáink; melyre a már meglévő matrice arckép alkalmazható" - hirdette a Gondy és Egey cég húsz évvel korábban. (Debrecen-Nagyváradi Értesítő, 1865. december 24.) MNM Történeti Fényképtára

 Egey fényképész egész életén át tartó, folytonos ide-oda vándorlását nem magyarázhatjuk pusztán a jobb lehetőségek állandó keresésével, hiszen az újabb költözések, építkezések és felszerelt műtermek mindig újabb kiadásokat is igényeltek, amelyek végül, láthattuk, anyagi gyarapodását nem segítették elő. Kortársai, akár Gondy Károly, akár Veress Ferenc vagy Divald Károly, akikkel együtt kezdte a pályát, mindannyian tehetős emberekként fejezték be életüket; Divald egyenesen ipari vállalkozóvá nőtte ki magát merész ötletei és befektetései (és nem csak feleségei hozománya) révén, Veresst pedig feltalálóvá tette kitartó kíváncsisága. Egey kíváncsiságát azonban nyugtalan természete nem engedte tárgyiasulni; nem tudott egy helyben maradni, nem tudott gyűjteni és betakarítani, a beérett gyümölcsöt élvezni, mindig új utakra indult, mindig mást keresett. Az új vállalkozások azonban mind egyformák voltak, önmagukat ismételték egy másik helyen, a fényképész nem előre lépett, csak oldalra: így hamar elunta magát, akárhol volt. Egy vándorfényképész lelkületét hordozta magában, aki bármikor „felcsomagolhatja egyetlen háromlábú barátját”: ő talán éppen népes családja miatt kényszerült néha megpihenni, de vére néhány évenként így is mindig tovább hajtotta. Saját maga is felismerte ezt, s megvallotta Veress Ferencnek, amikor az egyszer vendégségbe hívta. „Egy kis jóakarat mellett, igaz hogy nincs messze Kolozsvár, de a meglevő jóakarat mellé, hogy vígan történhessék, még egy kis nóta is kellenék, akár magyar, akár német, a mi pedig nálam a mint jön úgy el is megy, sohasem tudok sokáig gyönyörködni bennök, elröpülnek, mint a valódi nóták hangjai...

Egey István önálló munkáit szinte csak a híradásokból ismerjük, hiszen még vizitkártyái is csak elszórva maradtak fent, nemhogy nagyobb vállalkozásainak termékei. A debreceni lapok a következő eseményekről számolnak be vele kapcsolatban, miután 1882-ben visszatért Debrecenbe.
Már a műterem megnyitásakor, de különösen a következő évben történt bővítés hirdetésekor feltűnik vállalkozó kedve, amellyel csaknem minden irányú megbízatást kész elvállalni.
„Felvételeket eszközlök a napnak minden órájában, borús vagy napfényes időben, kis (visite) alaktól úgy egyes, mint családi csoportképeket mindenféle nagyságban, arányosított jutányos áron, díszes tiszta kiállításban. Készítek színezett, chromó-fényképeket, életnagyságú szén- avagy krétarajzokat, kívánatra elvállalok külső vagy vidéki felvételeket, ravatalok, épületek, hidak vagy vasúti építmények fényképezését, állat-csoportok, temetkezési menetek felvételét, másodpercnyi idő alatt a legújabb találmányú brómezüstös lapokon, előre kiköthető árakon.”  Talán éppen e sokoldalúság miatt kéri meg éppen őt a főkertész, hogy fényképezze le egy nagyerdei, villám ütötte fa festői rovásait.
Ennél sokkal nagyobb jelentőségű azonban az, hogy az 1885-ben rendezett budapesti országos kiállításon „a fényképészetet városunkból Egei István hortobágyi fotográfiáival képviseli”.  „Hortobágy-folyó című felvételén az »Alföld gyönyörű panorámáiból« jól kiválasztott részlet látható, amely »a maga nemében igen sikerült«. A »bármely festő ecsetjére is érdemes táj, a beláthatatlan síkság, melyet csak itt-ott szakít meg a folyó mentén buján tenyésző füzes, hosszú, sötét árnyékot vetve a folyóra«, amely »nyugodtan haladó felszínén« a fölé hajló fák lombjait éles körvonalakban tükrözi vissza.
Talán a kiállítási sikerből következett, hogy Simonffy Imre polgármester Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben címmel készülő könyvsorozatban, a Jókai Mór által Debrecenről írandó cikkhez, Egeytől kért, vagy rendelt hortobágyi képeket, hogy litografálásra Jókainak küldje. Az Egey által küldött öt kép – amelyek legelő marhákat és juhokat ábrázoltak pásztorukkal, a Hortobágy folyó partján, a puszta végtelen égboltja alatt – nem jelentek ugyan meg a könyvben, de erről már nem Egey tehet. Talán Jókainál kallódtak el, vagy a témájukat nem találták a szerkesztők elég változatosnak, netalán a romantikus puszta-képnek nem feleltek meg; ezért mással helyettesítették őket.

  

Egey István hortobágyi felvételei, 1887. “Egyik kép a hortobágyi hídról van felvéve s a kanyargó vizű folyó partjain legelésző népes szarvasmarha nyájat ábrázol...
...a többi négy kép szép göndör fürtű magyar juh kosokat, napbarnított pipázó juhásszal különböző állásokban. Mind az öt képnek hátterét a végtelen puszta halványan elmosódó láthatára képezi.” (Debreczen, 1887. június 11.) DM Néprajzi Tára

A csavart szarvú magyar kosokról készült pillanatfelvételeket elküldte bírálatra Veress Ferencnek is, aki azzal bíztatta, hogy „ilyen érdekes képeket nagyon jó volna minél többféléket készítnie”. Ekkor ígéri meg, hogy megkísérli a hortobágyi délibábot is megörökíteni, amivel szintén élénk érdeklődést vált ki barátjából. „A délibábról készülendő negativ-képre nagy vágyódással vagyunk; egy sikerült melléklet nemcsak lapunk érdekét emelné, hanem a kegyed nevének különben is jóhirét gyarapítná. Kedvező alkalommal, kevés szerencsével s főképpen türelemmel bizonyosan célját éri. Az exponált 16 lap közül legalább egyet nem ártana hozzánk küldeni előidézése végett, hogy ebbéli tapasztalatunkat próbára tehessük”. Nem tudjuk, végül sikerült-e a kísérlet (az általunk ismert első délibáb-felvételt majd Haranghy György készíti el a századfordulón), a hozzá megérkezni csak nem akaró képeket Veress még a következő nyáron is sürgeti. „Na most, most! most állítsa föl gépét a hortobágyi pusztán. R. sz. 25° a meleg árnyékban, mennyi lehet ott a napon!? A Délibáb kaleidoscopszerűleg váltakozván olyan titkos dolgok jöhetnének létre fényképeivel, melyek a most suttyomban csinálódó combinatiókat halomra dönthetnék."

Az 1885-ös kiállításhoz kapcsolódó nagy városi vállalkozásban is részt vesz Egey István: a Király Ferencnek, mint a debreceni kiállítási bizottság titkárának emlékül adott díszalbumot a kiállítók és a városi tanácsosok arcképeivel az ő és Gondyék cége megosztva fényképezi tele. Egey a kiállítók ábécéjében, saját jogon szerepel az albumban, míg Gondy Károly és Egey Imre portréja, az album képeinek készítőjeként, az utolsó lapra van beillesztve.

A három fényképész portréja a Király-féle albumban, 1885-ben. Egey István.
Egey Imre
Gondy Károly

1888-ban Egey, üzlete fellendítése céljából, Dóczy Gedeon fiát, a jeles arcképfestőnek induló, akkor még akadémista Dóczy Györgyöt szerződtette „művezetőül”, remélve, hogy „a fényképészet terén szerzett sok évi tapasztalatom Dóczy úrnak képzettsége és művészetével párosulva, biztosítékul szolgálnak a legkényesebb igényeknek is kielégíthetésére”. Azt nem tudjuk, miben állott a festőművész segítsége, talán a képek színezését végezte, talán csak „nyári munkán” volt a műteremben, s ezt próbálta a mester kamatoztatni.

Hírt kapunk még arról, hogy egyszer műkedvelő előadás szereplőit, máskor Kossuth 90-ik születésnapja alkalmából vörössapkás honvédtársait fényképezi le, maga is közéjük ülvén.

Egey István felvétele a Honvédemlékről, 1885 után. DM Történeti Tára

Olvashatjuk, többször is megjelenik a tűzoltó-mulatságokon, Imre öccsével együtt, s támogatja is az egyesületet.

Egey István felvétele a Tűzoltóegylet tagjairól, 1886. DM Történeti Tára

Arról is értesülünk, hogy az Egey-lányok élénk társasági életet élnek – hiszen eladó sorban vannak – ünnepségekre, bálokra járnak.  Közben árván és özvegyen is maradnak: 89-ben Egey felesége meghal vérhasban – ekkor és talán emiatt zárja be a nyíregyházi műtermet. Rövidesen új asszonyt vesz maga mellé, utolsó éveinek társa Bessenyey Juliánna.  A hírharang azonban lassan elnémul, s aztán csak a halálesetről értesülünk: a nekrológ számol be utolsó éveinek hányattatásairól.

Az új debreceni Gondy és Egey műterem tehát, amely Gondy Károlyé mellett még Egey István nevét hirdeti cégtáblája feliratán, amely a háznak a szomszéd épület fölé magasodó, Piac utca felé néző tűzfalára van festve  – elődjéhez hasonlóan népszerű, pedig ekkor már jelentősen felszaporodnak a fényképészek a városban. A harcot, az üzleti versenyt állják, a frissen, gyorsan bevezetett új technikai találmányok segítségével készült fényképeket pedig a városban egyre több helyen felállított kirakataikban mutatják be a közönségnek. „Gondy és Egey kitűnő fényképészek a Cegléd utca elején látható kirakatukat új fényképekkel elevenítették fel. A szemlélő bizonyára elragadtatva gyönyörködik azokon az alakokon, melyek oly ritka ízléssel és csínnal elhelyezve vannak. Az arcokat nem csupán a jóltalált hű kinyomat s művészien kidolgozott részletek jellemzik, hanem valóban élet látszik minden vonásban, mely a kivitel remek voltát százszorosan fokozza s a mesterek ügyességét e téren élénken hirdeti. Gondiék mindig fedeznek fel a fényképészet körül újabb meg újabb vívmányokat, melyekkel úgy hírnevüknek, mint a nagy közönségnek kívánnak hasznos szolgálatokat tenni, mely elismerést érdemlő buzgalom bizonyára csak növekedni fog bennök a közönség folytonos felkarolása mellett” – írja például a Debreczen 1875. március 16-án. A következő évben ugyanerről a kirakatról azt olvashatjuk, hogy ott „egy oly művészi kivitelű arcképet szemlélhetünk […] mely valóban méltó a megtekintésre. Ez B. Berta úrhölgynek – városunk egyik legbájosabb alakjának – csaknem életnagyságú remek fényképe, a mely Gondy úr által egy rendes látogatójegy nagyságú eredeti felvétel után lett fokozatosan nagyobbítva. Ajánljuk a műbarátok figyelmébe.

  Ezt a szolgáltatást Gondy Károly ugyan már 1866-ban képes, „saját találmányú rendszer által” produkálni, egy újságíró még ekkor is, mint a modern fényképészeti technika példáját mutatja be az eljárást – egy másik fényképészt méltatva: „Egyik legszebb vívmány marad a fényképészet terén mindenesetre a fényképek nagyítása, mely abból áll, hogy az ahhoz szükséges nagyítógéppel a legkisebb alakú fényképek egész életnagyságig a legtökéletesebb szabatossággal nagyíthatók. Debrecen városa mindig büszke lehetett az itt letelepült fényképészekre, kik valódi művészi lelkesedéssel foglalkoztak művészetükkel. De eredeti nagyítás eddigelé Debrecenben igen ritkán készült. – Pedig e tekintetben sem szükséges sem Budapestre sem a fővárosba [Bécsbe] folyamodnunk. – Fleck Rudolf derék fényképészünk oly kitűnő nagyító apparatus birtokában van, melyet tetemes anyagi áldozatokkal szerzett meg, s amelynek remek készítményei a legcriticusabb műigényeknek is megfelelnek.”  A nagyítógép valóban nem volt olcsó mulatság – Klösz György budapesti fényképész napfénynagyítója ugyanekkor 1200 Ft-ba került!  – de úgy tűnik, Gondynak is megérte a befektetés, és az elsők között igyekezett beszerezni egy ilyet.

Hajdú István leányiskolai tanító vizitképe, az 1897-es iskolai év végén –
– és a vizitképről készült, hitvesi ágy fölé való nagyítás, pozitív retussal. DM Irodalmi Tára

A műteremnek a Cegléd utcai mellett kirakata volt a Kistemplom-bazárban, a Piac utca Fehérló utcai sarkán, a Hungária-épület sarkán, és különböző, központi helyen lévő üzletek kirakataiban is rendszeresen megjelentek a városi társasági élet jelesebb alakjairól készült fényképeikkel hiszen, ha a kép miatt megállt a korzózó közönség a kirakat előtt, egyúttal megtekintette a díszműárut is, és viszont.  Ha már a műterem nem a főutcán épült, legalább a kirakatoknak kellett frekventált helyeken lenniük.

A műterem létének e második korszakát nem sok esemény zavarja meg, minden a maga békés medrében zajlik évtizedeken át. A Gondy és Egey cég az évek alatt lassanként fogalommá, a város életének szerves részévé és büszkeségévé válik – olyannyira, hogy idővel a többi műhely közül kiemelkedve, eléri az „ünnepi-fényképészi” státuszt. Csak Gondyékat keresi fel az elsőáldozó éppúgy, mint a pártás menyasszony: a ceremóniáknak fontos elemévé válik a fényképészműterem meglátogatása – s nem akármelyiké, de éppen ezé.
„A gretna-greeni kovács történetét mindenki ismeri Angliában… Nos, hiába került nagy küzdelembe a polgári házasság kötelező formájának behozatala, mert Debrecenben van egy házasságkötés, mely nélkül sem a pap, sem a polgármester, sem pedig a szolgabíró áldása nem érvényes; itt is van egy gretna-greeni szertartás, amely nélkül házasságot kötni Debrecenben – legalább is absurdum. Igen, igen, denunciálom őket, Gondy Károly írótársunkat és fényképészt, az ő társával, Egey István [!] úrral egyetemben. Vagy azt tetszik hinni, hogy a Teleki utcai Gondy-ház előtt hiába áll meg mindennap az a sok fogat? Avagy hiába szállana le a Teleki utcai charakterisztikus épület előtt az a sok fehér ruhás menyasszony és fekete ruhás vőlegény? Délután meg fogja áldani a pap, de valóban nem érvényes az áldás, ha a felek előbb nem kocsikáznak el a Gondy-ház elé hogy ott Gondy és Egey urak állítsák a maguk fényíró gépe elé és örökítsék meg soha nem halványuló és pusztuló vonásokban. Mint ahogy a fonograf sok idő múltával is megőrzi az emberi hangot, úgy fog kezeskedni arról a Gondy és Egey-féle kép, hogy ímé, ez a két ember valamikor ifjú volt és szép, szerették egymást, és valamint az élet reájok nézve mindvégig egy közösen eszközölt fénykép (vagy – lehet – egy árnykép) leend, úgy maradnak ők együtt ezen a képen elválhatatlanul, örökkön örökké. Történhetik, hogy az élet kellemetlenül fordul később a boldog házasokra nézve. Csalódások, féltékenység, harag, gyűlölet léphetnek közbe, hogy őket elidegenítsék. Aztán közbeléphet a törvény, hogy kijelentse, ez a férfi s ez a nő végleg elváltak, egymáshoz többé semmi közük. De mit árthat ez a Gondyék fényképező gépének, mely verőfényes boldogságot örökített meg napsugarakkal? A törvény választhat el párokat, de a kiket a kép egy mennyei erő, a napsugár hatalmával összeadott, egy érclapon egyesített, azok mindörökké egyek s együtt maradnak, mert a mi a házasság után következik, az válhatik árnyképpé, de a miben ő egyesítette, a fénykép, az myrtus-koszorús, hófehér-ruhás, édes, boldogságos tanúbizonyság! Vannak Debrecenben más fényképészek is, akiknek kirakatait örömmel szemléljük, mert szintén haladást jeleznek ezen fontos mű-ágban, de ha család akarja magát megörökíteni, s amikor a házaspár kívánja magát abban a boldog pillanatban viszontlátni, amely pillanat többé vissza nem tér, amely boldogság zenéje többé nem ismétlődik a vágyó szív »hogy volt« kiáltására: akkor egész népvándorlás történik a legrégibb debreceni fotoatelier felé s ekkor Gondy és Egey urak azok, akiknél az ifjak megrendelnek egy emléket, mely az öreg szívekben ifjú boldogság álmát kelti fel, mely késő öreg kornak is édes, eléggé meg nem fizethető kincsét képezendi. Vőlegény és menyasszony most még csak sejtelmével a boldogságnak, vagy a boldog család, a nagyapával és nagyanyával, előttük az életről még csak sejtelemmel sem bíró csecsemővel, egészséges, friss húsú bébék, vidám asztaltársaságok, vizsgázó ifjak, ezeket örökítik meg a derék fényképészek kitűnő s minden modern újítás színvonalán álló eszközeikkel, hogy az agg szülők jóságos arca örökre szemök előtt legyen az unokáknak, hogy a csecsemő évek múlva lássa önmagát az ártatlanság édes korszakában, hogy békés örömmel eltöltött percek s az ifjúkor első diadalai megörökítve maradjanak. Boldog Isten! Az életben oly sok az árny, oly kevés a fény! A fényképészetet megelőzték az árnyképek – adja Isten, hogy az életben is úgy következzék a fény az árnyra, mint – Gondy és Egey urak – az önök művészetében. Egy kis retouche – ez sem ártana a sorsnak, mely a maga amateur-gépe elé állít és eltorzítva mutatja ábrázatunkat!"

Rankai Ilonka és férje esküvői képe. Gondy és Egey felvétele, 1902. DM Fotótára
Rankai Ilonka esküvője alkalmából készült családi csoportkép. Gondy és Egey felvétele, 1902. DM Fotótára

Ennek a rangnak az elérésében természetesen nem kis szerepe volt Gondy Károly személyiségének, aki többek között a lapok hasábjain is mindent megtett azért, hogy vetélytársait lesöpörje a színről. A század második felében, Debrecenben is egyre több a fényképész, de egyikük sem marad sokáig, nem sikerül olyan nagy vendégkört kiépíteniük, amely eltartaná őket – Gondyék mellett senki nem rúghatott labdába. 1868 és 81 között folyamatosan, de egymást váltva, három-négy évet töltenek a városban a Letzter testvérek, Krausz Károly, Fleck Rudolf, és Varságh János. Egy-két évig van itt Chikán Ignác, Adler Adolf, Escher Károly. 1882-ben települ vissza Egey István, aki haláláig, 13 évet dolgozik még itt, ugyanakkor érkezik Tauffer Gyula, aki megint csak négy évig marad.  A szombathelyi Knebel Jenő is megfordul néhány évre Debrecenben, de talán éppen Gondy szurkapiszkálásai miatt, legalábbis személyében, gyorsan távozik, ahogy az idevalósi Papp Albert is, külföldön és Koller pesti műtermében folytatott tanulmányai s néhány év romániai kitérő után hazatérve, 7 debreceni év múltán inkább Győrben virágoztatja fel üzletét.  Mandel Manó 1887-ben próbálkozott a Kádas utcán, ahol „a legújabban feltalált új szerkezetű apparat és pillanatfelvevőkkel felszerelt műterme lehetővé teszik meglepően hasonló, kiváló finoman dolgozott és örökké tartós arcképeket készíteni” egész életnagyságig, és vállalkozik külső és belső felvételekre, olaj- és pasztellképek, és porcelánba égetett képek készítésére is: „edényekre díszképpen, sírkövekre emlékképpen” – mégse bírta Debrecenben két és fél évnél tovább.  1892-től néhány évig fényképészműtermet is működtet a Münchenből hazatért festőművész, idősebb Kovács János,  vele egy időben kezd és 1904-ig dolgozik lovag Chylinski György, aki már hivatalos megrendeléseket is teljesít a város vagy a Csokonai kör részére. Szintén több mint tíz év adatik a festőművészből amatőr, majd műtermes fényképésszé lett Gondy-tanítványnak, Kiss Ferencnek, aki a debreceniek közül, riportképei révén, először nyert állandó helyet az országos lapokban.  1899-ben egyszerre 7 fényirda működött a városban,  a XX. században pedig szinte minden évben új műterem nyílik – igaz, egyik sem hosszú életű: ha még abban az évben meg nem szűnnek, négy-öt évnél hosszabb ideig nem bírják a versenyt.

Kitartónak bizonyul az 1901-ben Nagykárolyból ismét átránduló, ezúttal kilenc évig maradó Spuller János, és a tíz évet itt dolgozó Némethi József.  A világháború előtti korszak, még Gondyéknak is versenytársat jelentő, legkiválóbb debreceni szakemberei Ruzicska Gyula, aki 1903-ban nyitja meg 1917-ig üzemelő műtermét és szakboltját, illetve Letzter József, aki életének Debrecenben töltött 10 éve alatt a város szellemi életének központi alakjává, sőt, mozgatójává nőtte ki magát;  és jelen vannak már az olyan „szakképzett amatőrök” is, mint Haranghy György.

Miközben Gondy is mindent megtett a közönség kegyeinek kielégítéséért, ha másnál látta ugyanezt, ha valakit „reklámozáson kapott”, rögtön szóvá tette – a század végére olyan régen és olyan rutinosan gyakorolta már mesterségét, kuncsaftjainak jól bejáratott köre pedig olyannyira elkényeztette, hogy elfelejtette, neki kezdetben miért nem volt szüksége reklámra.
„A hó emléke is újdonság, és szörnyen vonz a csábos kirakat felé. Nem úgy vonz nyáron Halász fényképész kirakata, midőn vattával kibéleli és ha most éjjel akar fotografálni, midőn nappal nincsen dolga, hát ez is csak specialitás”  – írja, máshol meg: „Ilyenkor [üzletnyitáskor] persze a nagy lepedő plakát (à la Papp Albert) a renomé fullajtárja, mert úgy mint a Vezúv okádja a láva-ordókat”.  A kitüntetésekre, címekre és rangokra különösen haragszik: „Elképzelhető most az a vastag fürolás és blamázs, midőn a főrendőrség elhiszi a plakátnak, melyen Knebel fényképész 26 rendjelt hirdetett és ő maga, a hirdető, alig van a 30 éven túl. Tegyük fel, hogy minden alkalommal volt kiállítás és minden alkalommal lett kitüntetve, akkor el kell hinnünk, hogy már a bölcsőben vette neszét az első sárga éremnek; és ez mind a cs. és kir. udvari cég alatt történhetik. […] Nem csoda aztán, ha e ködös borongós időben Knébel csak Nébel-nek olvasható”.  – Hasonlóképpen fricskázza meg az „ellenállhatatlan Chilinsky lovagot, a közkedvelt fényképpedrőt”,  a kolozsvári Dunky testvéreket, akiknek udvari fényképészi címét vásároltnak állítja, és emiatt sajtóvitába keveredik,  kenyérféltésből megpróbálja befeketíteni a városba visszatérve ismét konkurenciát jelentő Egey Istvánt is,  és általában, kárhoztatja a fényképészek fölöslegesen nagy számát, akiket szerinte Amerikában fazekasnak csúfolnak, mert annyian vannak, mint valamikor azok voltak.  „[A régi] mesteremberek nem ismerték a váltót, sem a boltot, sem az iparhatóságot, sem az adót, de a mesteri címre büszkék voltak. Ma már a bolt a fő, kivált, ha jó helyen van, meg a teli kirakat, és belülről a fényes Auer égő, mert a fény hangosabb, mint a nagydob"

 „Részemről – szögezi le álláspontját – megelégszem, ha az Agárdi vagy Bundi utcába liferálhatok, mert nekem nagyobb dicsőség, ha egy egyszerű polgár megtisztel bizalmával, mintha a főherceg kitüntet éremmel vagy egyéb ékszerrel, de munkámból nem kér”.

Hogyan zajlottak a fényképész mindennapjai?
Tudjuk, hogy sohasem dolgozott egyedül, fényképésztársa mellett mindig volt legalább egy tanulója, a 80-90-es években egyszerre több is. Az első tanulókereső hirdetést már 1866-ban közzéteszi, ebben „kerestetik egy jó nevelésű, 13-15 éves fiú, ki már kissé rajzolni tud, vagy legalább ahhoz magában hajlamot érez” Nincs kizárva, hogy Egey Imre ezen az úton került a műterembe, hiszen ő 1870-ben segédként van megnevezve. Néhány gyakornokát név szerint is ismerjük, így 1870-ben Szabó Béniám tanulta itt a mesterséget, 1883-84 körül került ide segédnek a 17 éves Várady Gyula leendő festőművész, aki már ekkor is arcképeket színezett a retusálóműhelyben, bár később megpróbált fényképészként is boldogulni.  1898-ban Kolonics Béla volt Gondyék tanulója, aki szintén festői hajlamokkal bírt, s miután egy darabig fényképészként próbálkozott Debrecenben majd Nyíregyházán, végül talán mégis a festészetet választotta.  A századvégen valószínűen Kiss Ferenc festő-fényképész tanult Gondy mester irányítása alatt.  „1886-ban volt egy időben egy szász és egy kolozsvári magyar tanulóm” – írja, máshol pedig azt említi, „egyik gyakornokommal egy gyönyörű asszony képét küldtem az erdőre”.  Nem világos, Gondy melyik fogalmat milyen értelemben használja, de az biztos, hogy ha három év inasságot és két év segédidőt számolunk egy tanítványra, úgy, hogy teljes tanulóidejét egy mesternél töltötte, akkor nyilvánvaló, hogy Gondyt mindig vették körül tanítványok, akiknek sora folyamatos volt. A mester ideje mindazonáltal, még ha munkája a beállításokra és a felvételekre korlátozódott is, (az előhívást, a retust és a színezést valószínűleg már nem saját maga végezte), erősen be volt osztva: „sokszor a derék szép özvegyasszony – ház utáni földjének bérlője – a pénzt az asztalomra tette, elfoglaltságomban meg se tudtam olvasni” – írja.  Napirendjéről így számol be közvetetten a 90-es években: „A mindennapi kenyérkeresetre többnyire minden nappali időnk le van kötve, ha pedig nem dolgozunk, honnan, miből teljék mulatságra? Úr a szó teljes értelmében csak az lehet, ki pénz és idő felett egyaránt rendelkezik. […] Például ha én nappali foglalkozásom után este két órát írok, két órát zenélek vagy olvasok és hat órát alszom, az nekem nem olyan fárasztó, mintha négy óráig iszom, hat óráig táncolok vagy kártyázom és semmit nem alszom. De hova jutna a világ elzárkózottan?

A napirend tehát a következőképpen állítható össze.
Gondy Károly fényképészmester reggel 4-5 óra körül ébred, még sötétben, vagy a hajnal első sugarainál leül ablaka előtt álló íróasztalához, vagy a Teleki utcára néző nyitott teraszajtóhoz, és papírra veti aznapi gondolatait, megírja a Debreczennek szánt tárcáját.  Reggeli után sétára indul, mindig meghatározott útvonalon, felméri a környéket, szemrevételezi a változásokat, témákat gyűjt következő írásához, megnézi mások kirakatait és ellenőrzi a sajátjait, köszönti ismerőseit és útba ejti a Piac utcán a szerkesztőséget, hogy leadja a cikkét, mindezt még reggel 8 óra előtt, mintegy fél órányi idő alatt, hiszen sietnie kell haza, a műterem 8 órakor nyit. Ha nagyon későn készül el az írással, nem is maga megy a szerkesztőségbe, hanem hetesét szalajtja el.  A műterem egész nap nyitva van, „felvételek mindennap, ünnepeket se véve ki, reggel 8 órától este 6 óráig” történnek,  s a vendégek egész nap, még este is érkeznek; panaszkodik is emiatt a mester. „[A polgári frigykötés bevezetése miatt] mi fényképészek húzzuk a rövidebbet az egész komédiában […] így a két helyen elpotyázzák a drága időt, és késő ősszel oly gyorsan borul ránk az est fátyola, hogy a fátyolos menyasszonyról csak „fátyolos” képpel szolgálhatunk, vagy éppenséggel, az idő rövidsége miatt, örökre elmarad a megörökítés. […] Hiába mondogatom a vőlegénynek, nem késik az, lehet azt azután is – erre persze ez a felelet: jaj kérem, az már azután »nem az«!
”Gondy mester soha nem megy szabadságra. Néha felrándul Pestre múzeumot vagy koncertet látogatni, a nagy építkezéseket tanulmányozni vagy régi barátait felkeresni, esetleg a millenniumi kiállításra, ahol egy hetet töltött családjával, vagy pár napra a bécsi világkiállításra, ahol még egyedül járt. Olykor kivillamosozik a Nagyerdőre, a Honvédtemetőbe sétálni, vagy sestakerti szőlőjébe üldögélni, dolgozgatni, vagy csak otthon, a Teleki utcai ház udvarára megy ki kertészkedni – a műterem akkor sem zár be, hiszen ott van a társa, aki felügyeli a munkát, akivel meg lehet osztani a napi terheket.  Az állandó és folyamatos munka minden hozzá hasonló szolgáltatóiparos átka és terhe volt; a kötelező vasárnapi munkaszünet bevezetése a 90-es években mégis érzékenyen érinthette a vidéki fényképészeket, akiknek nevében ismeretlen társuk röpiratban tiltakozott: „Kartársaim közül csak kevesen részesülnek abban a szerencsében, hogy a vasárnapi vendégek elmaradását üzletük nehezen meg ne érezné – sőt azt lehet mondani, hogy azoknak zöme üzletének fönntartását csakis a vasárnapi fölvételeknek köszönheti. Mi fényképészek inkább az iparos, kereskedősegéd, katona, stb. hasonfoglalkozású egyének fölvételéből vagyunk képesek üzletünket folytatni, s családunkat fönntartani. Nem mondom, hogy idővel, évek múlva, a középosztály is lemond arról, hogy csak vasár- és ünnepnap keresse föl műtermünket. De mit művelünk addig?”  A közönség parancsainak és szokásainak ereje pedig olyan érv, amely alól még az oly népszerű és nagy forgalmú Gondy és Egey műterem sem vonhatta ki magát, még a századvégen sem.
Gondy mester minden délben közös asztalhoz ül családjával és tanulóival, előtte hallhatja, hogy „a 60 éves, özvegységre jutott szakácsném egymagában a konyhában énekelve kavarja a rántást, míg idebent a szalonban mosolyogva néznek egymásra a vendégek”.  A délután is a munkáé, de már jut idő társadalmi- és családi életre is. Felkeresik a különböző egyletektől, adományokat gyűjtenek jótékony célokra: a hölgyekkel mindig kedvesen elbeszélget a mester.  Többnyire délután vannak a felolvasások és egyleti gyűlések is – Gondy az idők során tagja volt a Tornaegyletnek, a Színügyegyletnek, a Műpártolók Egyesületének és pártoló tagja a Felolvasókörnek (felesége pedig a Nőegyletben és az Állatvédő egyletben tevékenykedett), – bár ezek ülésein ritkán tud személyesen megjelenni, a felolvasásokra is sokszor feleségét küldi el maga helyett.  A munkanap végén a napközben egy kisasztal fiókjába gyűjtött bevételt átadja a családi kasszába.  Esténként szorgalmasan eljár a színházba és a ritkán hallható hangversenyekre, néha bálba is elviszi az asszonyt.  Az átlagos estéken otthon marad, és a lefekvésig hátra lévő időt zongorázással, zeneművek tanulmányozásával, olvasással vagy éppen írással tölti, kislányával játszik, tanul, a szalonban feleségével beszélget: családi életet él.  „Nagyon kevés időt szakíthatok üzletemből, csak a baglyok segítségével végzem írásbeli munkámat, melyet lopva szentelhetek a közügynek: szerencse, hogy a nappal gyűjtött szép arcvonások reminiscentiája oly szelídre hangolja estémet…” – írja.  A ház 9 óra után elcsöndesül, a hetes, a szobalány lefekszik, maga a mester 10 óra körül tér nyugovóra, hogy másnap minden kezdődjön elölről.

(harmadik közjáték)

1881-ben Kiss Károly dohánybeváltó felügyelő 40 éves szolgálati jubileumára munkatársaitól nagy, díszkötésű albumot kapott emlékül, amely a tisztségviselők arcképeit tartalmazza.  A portrék nem külön ehhez az ajándékhoz készültek, és az album ablakait sem a benne szereplő képekhez szabták, azok a legkülönbözőbb műtermektől különböző méretekben kerültek ki, sokszor körbe vannak vágva, hogy az ablakba beférjenek. Ebben az albumban található a Gondy-műterem egyetlen olyan kabinetméretű portrésorozata, amelynek verzójára a Teleky utca 2171 címet, de a Gondy és Társa cégnevet nyomtatták, a két éremmel. A rajz, a név kivételével, megegyezik az ugyanekkor használt Gondy és Egey verzóval és kabinet-rektóval. Hogy mi okozhatta ezt a változást éppen ekkor, annak sajnos nem tudjuk magyarázatát adni, hiszen a műterem egészen bezárásáig, s számos verzó-változaton ezután is, a Gondy és Egey nevet viseli: éppen ezért zárhatjuk ki, hogy Egey Imrét, akár ideiglenesen is, esetleg valaki más váltotta volna fel Gondy mellett.

Egey István távozása után, vagyis körülbelül 1875-től, a 10. album képeitől számítva, a következő kelléklistát állíthatjuk össze a műteremben.
A kívánságok kiapadhatatlanságával számolva, azokat minél változatosabban kielégíteni igyekezve, először néhány új, festett hátteret szereznek be: egy sziklás folyókanyarulatot, egy több tájrészletből összeálló, nagy hátteret, amely kiöntéses folyópart melletti ligetes erdőt, erdei utat és az út mellett álló oszlopos csarnokot ábrázol, felvezető lépcsővel;

A folyóparti kastélyos díszlet, pici elmozdulásokkal:így folyópart –
– így erdő–
– így kastélykert–

illetve egy villa előcsarnokát ábrázoló háttérfestményt. Ez utóbbi világos alapon körbefutó meander mintás fal, alsó részén figurális díszítéssel, a háttérben, mintegy a falszakasz mögött, elhúzott függöny és posztamensen álló klasszikus büszt látszik. A háttérnek több beállítása lehetséges, néha az előtérbe felvezető lépcsőt és az oszlopos terasz mögött felsejlő tájat is láthatjuk. A díszlethez hozzáillő, empire bútorok is járnak.

Festett szalonháttér, 1874
Festett szalonháttér, 1874
Prielle Cornélia a festett szalonban, 1875 körül

3-4000 kép, vagyis körülbelül két évnyi szünet után érkezik az az oszlopos, boltíves háttér, amelyet szinte végig használnak majd: talán kevéssé konkrét, sejtelmes jellege miatt volt népszerű; míg az ugyanekkor beszerzett, angolkertben álló klasszicista épületrészletet és a tisztás szélén fák közé kanyarodó utat ábrázoló hátteret sokkal ritkábban veszik elő.

Odescalchi Géza és Orosz Béla jelenete a boltíves terasz előtt, 1880
Tisztás, sziklákkal
Angolkert rommal –

A hetvenes évek második felétől már nincsenek komolyabb szünetek a berendezés cseréjében, a beszerzés folyamatosnak mondható, szinte minden albumban újabb és újabb díszletelemeket láthatunk – festett hátteret azonban csak kétévenként készíttetnek újat. A 14. albumban felbukkan egy távoli városkép duplaoszlopos terasz mögött, amely a századvégig előkerül néha, a 15. albumban egy teraszra felívelő lépcső korlátját láthatjuk sokszor, a 17.-ben egy borostyánnal befuttatott terasz lábazatát, a 19.-ben sejtelmes, napsütötte tisztást, vagy erdőmélyt, amelyet egy árva fa jelez a jobb szélen, illetve egy boltíves, keleti templombelsőt, amely azonban csak néhányszor szerepel.

A távoli városkép
Mediterrán terasz, lépcsővel, 1883 körül
A teraszhoz tartozó villa

Ez után szinte nem is szereznek be új díszleteket, a régieket használják, de inkább fokozatosan elhagyják, a századvéghez közeledve ismét a mellkép jön divatba, amelyhez egyszínű hátteret vagy fehér mintával festett, egyszerű szobafalat imitáló semleges díszletet használnak.
Csak a 23. albumban, vagyis 1891-92 körül látjuk felbukkanni azt képeslap-szerű, stilizált hátteret, amely a középső részt szabályos kör alakban üresen hagyva, japános hangulatban, pálmákat, cseresznyevirágokat ábrázol. Az ekkor beszerzett díszletek szintén ennek a hangulatnak megfelelőek: egy aszimmetrikus, festett madaras, bambusz széket, egy pagoda-mintás paravánt, meg egy indás vaskorlátot használnak hozzá (amelynek tökéletes mását láthatjuk Mai Manó budapesti fényképész felvételein:  hiszen minden műterem ugyanabból a lerakatból szerezte be kellékeit) – ahogy ebben az időben a cégnév is japános-szecessziós betűkkel van feltüntetve a verzókon.

Japánmintás díszletek, századvég

Minden festett háttér kiegészül a hozzá tartozó előterekkel, díszletelemekkel: sziklákkal, fatörzsekkel, nyírfakorlátokkal, léckerítésekkel, leomlott faldarabokkal: ez utóbbi például ahhoz a németalföldi házikóhoz csatlakozik, amely a 25. albumtól olyan népszerű lesz. Az üzlettel együtt jár a tévedés lehetősége is, s ez a díszletek beszerzésére is vonatkozik: miből gondolhatták volna például, hogy csónakázni és hintázni mindössze egy-egy modell szeretne majd az évek során? Annak a két matróznak azonban, aki éppen erre járt, legalább örömet szerezhetett a mester. Nagyobb átalakítás először mindig új szőnyegek vásárlásával kezdődik, hiszen ezek kopnak a leggyorsabban, és ezek kopottsága a képen a legfeltűnőbb. Gyorsan nőnek és sokszor cserélődnek Gondy Károly növényei is: ezúttal már facsemeték is kerülnek be a műterembe. Jellegzetesek a speciálisan gyerekek elhelyezésére szolgáló bútorok, mint például a kerekes „fekvőszék” amelyből két változat is volt, egy kárpitozott és egy vesszőből készült; vagy az a Thonet etetőszék, amely tulajdonképpen a gyerek ficánkolását volt hivatva megakadályozni.
A műteremben ülőalkalmatosságból, székből, fotelből, zsámolyból és szófából van a legtöbb, ezekből 1890-ig, 10 album és 15 év során, körülbelül 20.000 kép elkészítéséhez 20 darabot szereznek be – aztán a századfordulóig még 16-ot; nem számítva a többi díszletelemet, amelyekre szintén le lehet ülni, mint az asztalokra és a feldöntött oszlopokra. Ezekből a különféle asztalkákból, fésülködő- és íróasztalokból kb. 13 darab fordult meg a műteremben, (a legérdekesebb az a többfunkciós szerkezet, amely átalakítható kazettás íróasztallá és zongorává is), nem beszélve a különböző virágtartókról, kőkorlátokról, posztamensekről és oszlopokról, amelyek mellett decensen vagy kihívóan lehetett könyökölni. Természetesen ezeket az elemeket, minden díszlethez hasonlóan, nem egyszerre, hanem konjunktúraszerűen használják, amíg új, addig sokan, sokszor kérik, aztán fokozatosan kikopnak a használatból. Nagyon ritkán fordul elő, hogy egy-egy díszletelem hosszú idő után újra felbukkanna, mint például a tükrös fésülködőasztal, amely a nagyon korai képeken szerepel néhányszor, majd a 90-es években kerül elő ismét. Valószínűleg néha szükség volt selejtezésre, hiszen bármilyen nagy is volt a műterem, ennyi bútortól nem lehetett volna dolgozni. Már maguk a gyerekjátékok is, önmagukban, nagy helyet foglalhattak. Az évek során használatba vétetett több doboz építőkocka, legalább három hintaló, számtalan játékkutya: palotapincsi, pumi, bulldog és vadászeb, kerekeken guruló tehenek és bárányok, ló húzta kisszekerek, játéknyulak, bababútorok, kicsi babaházak, dob, harmonika és trombita, puska és lepkeháló, talicska és labda, karika és paprikajancsi, takarító felszerelés, babakocsi és babák minden mennyiségben.

Gyerek a műtermi játékokkal, 1872 körül

Nem szóltunk még a felnőtteknek való játékokról, amelyekkel a megrendelők elvarázsolhatták magukat, segítségükkel eljátszhatták a megálmodott szerepet, s ezért legalább olyan tömegben fordultak elő, mint a kicsikéi. Volt itt számtalan napernyő és esernyő, ékszertartó dobozka, tollas legyező, kalitka, kitömött galamb, virágkosarak, perzsaszőnyeg és csipkefüggöny, festett fácskák, csokréták, bibliák és imakönyvek, íróasztal-készletek, kancsók, vázák, üvegek és poharak – az anyáknak meg lavórok és fűzfakosarak, amelyekbe csemetéiket beültethették – illetve az a fehérre festett emelvény, amelyre a gyermeket felállítva, csakugyan színpadi szereplőnek vagy kirakatbábunak látszott.

Gyerekek a kirakatban

Érdekes megfigyelni a Gondy-féle képeken, hogy minden modell nagyon szigorú és fegyelmezett, szinte senki nem mosolyog, nem enged meg magának játékos gesztusokat. A párok is merevek, soha nem a társuk, csak a fényképész kedvéért mozdulnak: a puritán erkölcs azonban azt is nehezen tűri, hogy akár csak egymáshoz is érjenek vagy egymásra nézzenek a felvételeken, nemhogy bármilyen érzelmet kimutassanak. Igy sokszor két idegent látunk a közös képeken, akik valami ismeretlen, de leginkább ijesztő dolog felé indulnak kettesben; és ez társadalmi osztálytól függetlenül jellemző: parasztokra, polgárokra egyaránt. A baráti viszonyok a mátkapárokénál sokkal egyértelműbben és nyíltabban fejeződnek ki. Aki pedig játszani akar, az eleve jelenetbe állíttatja magát, vagy vicces kellékeket választ: a képpel valamit el akar mesélni. A többség azonban éppen csak önmagát akarja bemutatni, saját komoly, ünnepélyes, méltóságteljes énjét szeretné viszontlátni és az utókorra hagyni.
A közönség összetételét illetően, nem lehet egyik társadalmi réteg dominanciáját sem meghatározni: a cívispolgár éppen olyan nagy számban jár el a műterembe, mint a nemes vagy az újpolgár, a cseléd vagy a katona, legfeljebb a polgári családok gyakrabban. Az ő gyerekeikről szinte minden életkorban készül felvétel, asszonyaik minden új ruhájukat megörökíttetik, ők maguk akár évente elkészíttetik gyakran semmi változást nem mutató mellképüket, míg a cívis-gyerekek többnyire csak jeles alkalmakkor, vagy csak a családdal együtt mehetnek a műterembe, a lányok csak anyjuk kíséretében; van, akiről az esküvője napján készül az első és egyetlen felvétel. Jellemző, hogy a cívis önnön halhatatlanításához szinte sohasem igényli a kellékeket, megelégszik személyisége erejével; családi képeiken sincsenek magyarázó, értelmező gesztusok, fölösleges díszletek: csak a sötétruhás, komor emberek, egymás mellett. Az albumok sorát lapozgatva az is látszik, hogyan kopik ki a cívis a városból: a 90-es évektől egyre ritkábban s egyre szegényesebben mutatkozik a képeken, míg végül, néhány szomorú anyától és leánytól eltekintve, szinte egyáltalán nem.

A műteremben az elkészült felvételeket gondosan adminisztrálják: egy beírókönyvbe felvezetik, hogy kiről, mennyi és milyen felvétel készült, vagyis hány beállítás és milyen formátumban, ide írják be az esetleges retussal vagy színezéssel kapcsolatos kívánságokat is.  A kép sorszámot kap, amelyet majd ceruzával felírnak a levonat hátára is. Egy sorozatból egyet beragasztanak az utánrendelő könyvekbe is, ezért annak gyakran „ugrik” a számozása: nem tartalmaz annyi képet, mint amennyi számot (például: az eredetileg 1000. kép az utólagos, darab szerinti átszámozáskor csak a 782. lett). Néha nem készül kellő számú levonat, vagy valami malőr folytán eltűnik a nyers példány, olyankor az utánrendelő könyvekben üresen marad egy hely, csak a modell nevével megjelölve. Ellenőrzéskor ezeket már hiába keresik, kénytelenek feljegyezni, hogy a kép hiányzik, hogy „nálam nincs”, vagy „nincs fent” vagyis nincs a műterem feletti előhívóteremben. A vizitképektől eltérő méretű megrendeléseket sem ragasztják be, ekkor csak a méret szerepel a név felett, úgymint cabinet, mignon, medallion, nagy kép vagy „katona fej” (amelyet valószínűleg litográfiai úton sokszorosított, a fej helyére beillesztett portréval egyénített, katonát ábrázoló obsitlevélhez használtak). Nem teszik el a sikerületlen képeket sem, néhány esetben azt olvashatjuk a kép helyén, hogy „nem kell beragasztani, újra ülnek”. A régi képekről rendelt újbóli nagyításokhoz néha kimetszik az albumbeli képeket, s olykor felírják ennek okát is: pl. „kivágatott Dávidházinak”: vagyis egy könyvhöz, kiadványhoz kértek tőlük portrét. Vállalják idegen műhelyekben készült képek sokszorosítását, nagyítását is, egy alkalommal például készült „egy 120 frtos album, mely a díva [Réthy Laura] eddig megjelent s műtermemben jóval felszaporított fényképeit tartalmazta”.
A műtermen kívül készült képekről azonban még ennyi információnk sincs, azokat egyáltalán nem ragasztották be a könyvekbe, és más módon sem tartották számon. Az összes elkészült képnek megőrizték viszont az üveglemezét, a dobozra nyilvánvalóan felvezetve a könyvekben szereplő számokat, hogy „utánrendelések mindenkor eszközölhetők” legyenek. Amikor Gondy 1909-ben bérbe adja, felszámolja a műtermet, eladásra kínálja fel „1862 óta megőrzött fényképlemezeit”.

(negyedik közjáték)

Még 1882-ben történt, hogy Tauffer József kolozsvári kereskedő, a debreceni Kádas utca 1889 számú házának telkére fényképészeti műtermet építtetett.  A fényirda 1882. július 16-án nyílt meg, testvére, Tauffer Gyula, szintén Kolozsvárról érkezett fényképész vezetésével,  de hamar be is zárt: 1885 februárjában már a házastelekkel és a hozzá tartozó ondódi szántófölddel együtt eladásra vagy kiadásra kínálják, a felszerelést eladják.

1887. január 30-án a fényirda Mandel Manó fényképész vezetése alatt nyílik meg újra, aki 1889 augusztusáig dolgozik itt, amikor működését új fényirdája elkészültéig, ideiglenesen Nagyváradra, régóta fennálló saját műtermébe helyezi át.

1889 augusztusában valóban építkezés kezdődik a műterem körül, talán Mandel kezdi építtetni az „új, rendkívüli comforttal berendezendő” fényirdáját.  Októberben a Kádas utca háztulajdonosai kérvényt intéznek a városi tanácshoz, hogy utcájukat Kossuthról nevezzék el; Gondy Károly emlékezése szerint pedig ezt a beadványt ő írta:  már ekkor lehetett itt valamilyen tulajdoni viszonya. Decemberben Verseny-fényirda néven nyílik meg újból a műterem, Kossuth utcai címen hirdetve, ami esetleg szintén Gondyra utalhat, mint tulajdonosra (bár ekkor még Mandel is lehetett az.)  1890 elején Gondy Károly ténylegesen megvásárolja a közben megözvegyült Tauffer Józsefnétől a házat,  április 6-ától pedig a Verseny-fényirda a Gondy és Egey cég fiókműtermeként folytatja működését.
A megnyitásról szóló híradásban az új tulajdonosok régiként pozicionálják magukat, amikor így fogalmaznak: az „üzletet a bécsi társulattól visszaszereztük, s azt a mi személyes vezetésünk alatt tovább folytatni elhatároztuk” – bár e „bécsi társulat” kiléte nem világos. A hirdetés így folytatódik:
„Ezen valóban elegáns és egész újonnan berendezett üzlet, mely jóformán múlt év augusztus óta épült, most mint tökéletesen befejezett, nemcsak vasárnap és csütörtök, de Ápril 6-dikától mindennap reggel 8-tól – d.u. 6 óráig nyitva leend.
Ezen uj helyiség tulajdonkép az 1865 óta fennálló fényirdánk (Teleky utcza 6. sz.) folytatása leend. Fennállása szükségét két oknál fogva látjuk a nagyközönség előnyére igazoltnak.
1-ször. Hogy a kényesebb s több időt igénylő mint például csoport, génre, costume, és a többi felvételek tartama alatt érkező b. látogatóink ne kénytelenitetsenek sokáig várakozniok, úgy a vidéki vendégeink kimért tartózkodási idejüknél fogva, a felvételt épenséggel más időre halasztaniok.
2-szor. A könnyebb s kevésbé fáradságos felvételeket az uj helyiségben aránylag olcsóbban is eszközölhessük. Igy

1 példány visite 40 kr – 12 példány visite 4 frt.

1 példány Cabinet 1 frt – 12 példány Cabinet 8 frt.

Az új üzletben csupán a felvételek történnek, minden egyéb munka főüzletünkben van központosítva. Ebben rejlik a verseny kulcsa.
Ezen szempontból kiindulva, biztositjuk a n. é. közönséget, hogy a valódi verseny helyes fogalmának – csekélyebb árért is csak a legjobb munkát adni – tökéletesen megfogunk felelni.”

A műterem vezetése a továbbiakban azonban mégsem személyesen történt, hanem Kiss Ferenc „előnyösen ismert festőre” bízták azt, aki a megnyitással egy időben lépett a Gondy és Egey céggel szövetségre (és három év múlva még mindig velük dolgozott). 

A Kádas utcai fiókműterem nem lett hosszú életű (még talán a verzó megrendeléséhez sem eléggé – ilyen címűt nem ismerünk). Alig három hónap múlva, június 22-én már beszüntetéséről adnak hírt, azzal az indokkal, hogy a helyiséget ezentúl kizárólag fényképészeti kellékek gyártására fordítják, ha ugyanis ezeket saját maguk állítják elő, harmadára apadnak az üzleti kiadások. A műteremhez újonnan beszerzett kitűnő, óriás nagyságú gépezetekkel pedig, amelyekkel nagyítás alkalmazása nélkül, közvetlenül állíthatók elő életnagyságú fényképek: a Teleki utcán dolgoznak tovább.
Nem tudjuk, mi lett a helyiség további sorsa; meddig tartott és miben állott a fényképészeti cikkek gyártása: miután ez nem szolgáltatás volt, nem is hirdették.
A cég körül zajló változások ebben az időszakban olyan sűrűek voltak, hogy amikor Gondy egy üzlet kirakatában kiállítja egy hölgy kézzel színezett, báli ruhás képét, az újságíró őszinte csodálkozásának ad hangot. „A gyönyörű kivitelű és színpompában gazdag képet helybeli jeles fényképészünk, Gondy Károly festette. Általános feltűnést okozott e szép mű és méltán, ha még meggondoljuk, hogy a különben is oly annyira munkával elhalmozott művész, ily fajta kivitelű képek készítésére honnan veszi az időt?”

A fátyolos menyasszonyról szóló fentebb idézett panasz és a fényes kirakatokat bíráló kirohanás is azt mutatja, hogy Gondy nem pártolt minden technikai újítást: a természetellenes fénynek ellensége volt, s nem vezettette be a műterembe a villanyvilágítást. „Magam is némi jogot tartok a beleszólásra – vitázik a városi világítás reformja ellen – hiszen 32 év óta fényíró vagyok, fénnyel dolgozom: közvetlen a Naptól nyerem kenyerem, a Napot imádom, lopom, lesem. A villany tehát, mint az elektromos áram útján közvetett, másodkézből nyert termék, csillagos fényével nem e világba való. Nem visszfényre, de egyenesen a világító Nap szurrogátra van szükségünk, ha már éjjel-nappal kell dolgoznunk”. „[...] a gáz és villámból nem kérek – már ebben a tekintetben magamhoz híven conservativ maradok.”  Noha a telefont is ellenezte, mint „idegrázkódtató manipulatiót”, 1891-ben „a közönség kényelmére bevezettették Teleky utcai műtermükbe a telefont [amely még csak városi vonal, nem interurbán], hogy a felvételek és megrendelések iránt a város bármely részéről könnyen lehessen a műteremmel időveszteség nélkül értekezhetni.”

A telefon bevezetése csak kiegészítője volt azoknak a kénytelen-kelletlen változtatásoknak, amelyek ugyanennek az évnek az elején lezajlottak a műteremben.

1890 nyarán kisebb tűzvész tört ki a fényirdában, amely gyorsan megfékeztetett ugyan – olyannyira, hogy Gondy egy ötvenliteres hordó borral fejezte ki háláját a tűzoltóknak  – de e kellemetlen kis calamitás”  után mindenképpen szükségessé vált a műterem teljes átalakítása és felújítása. A mű elkészülte után, a tűz után öt hónappal, az alábbi kecsegtető hirdetéssel igyekeztek visszacsalogatni a közönséget.  

„Van szerencsénk a nagyérdemű közönséget értesíteni, hogy az egész monarchiában legnagyobbnak ösmert és páratlan szerkezetű új üveg fedéllel ellátott műtermünket minden, e szakmánkba vágó kellékekkel újonnan felszereltük. Nevezetesen:

I. Francais Antiplanet objectiv, egy méter átméretű camerával. Életnagyságú fényképek közvetlen felvételére.

II. Egy kisebb objectiv pillanatnyi záróval. Felvételi idő tartama: 200-ad másodperc. Gyermekek, állatok s mozgó tárgyak biztos felvételére.

III. Különböző díszletek

1. 8 darab háttér a híres velencei festő, Moro által festve: salon, díszterem, templom belseje, téli táj, parkos, sziklás, tavas s sásos tájak, és a hátterekhez kellő előtér.

2. balusterek, oszlopok, lépcsőzetek, zsámolyok, emelvények, hinták, csónak.

IV. Staffage-ok

1. A legkülönbözőbb gyermekjátékok, zenélő órák, a gyermeki kedélyek felelevenítésére.

2. Állatok: kutyák, galambok, tyúkok.

3. Dísz- és közönséges korsók, ékszertartók és vázák.

V. Dísznövények, fövenyes és gyepes ponyvák, selyemterítők, függönyök.

VI. Virágok: cserepes, kézi és menyasszonyi bouquet-ok, guirland-ok, pálmák, Makart-bouquet-ok.

VII. Új mellékterem, melyben a felvett kész fénykép kifestéséhez szükséges színvázlat közvetlen a természet után – egy negyed órai ülés alatt – elkészíttetik.

VIII. Így műtermünk minden kigondolható eszközökkel és staffage-okkal el lévén látva, képesek vagyunk minden tetszés szerinti rajz vagy festmény után úgy egyes, mint több személyből álló – egész 60 személyig – festői csoportozatot a leghívebben utánozva magában a műteremben (nem udvaron) előállítani.

Kéretik tehát a t. hölgyközönség a divatlapokban vagy más képes lapban megfelelő, egyéniségükhöz mért tetszetős pose-okat magukkal elhozni, legalább ízlése és kívánsága felől tájékoztatást nyújt. Fényképeket nem kérünk.
Célunk éppen nem chablonszerű fényképeket, de festői rajzokat fényképezve visszaadni modelljeinkben.
25 éven át a szenvedély legbensőbb érzetével folytatott üzletünk hű pártolását azzal véljük a t. közönségnek a leghálásabban viszonozni, hogy az árakat szem előtt tartva, mindig a legfinomabb kivitelt, a legolcsóbbra szabtuk.
Kirakatainkban és műtermünkben csak saját terményeink vannak kiállítva.

Kiváló tisztelettel
Gondy és Egey

A hirdetésnek az időpontja a legérdekesebb, az tehát, hogy nem az 1860-70-es években született, hanem még a 90-es években is az előző korszak eszményeit szem előtt tartva, a díszletek bőségével igyekeztek elnyerni a közönség kegyeit; ezzel nyilvánvalóan csak megfelelve a velük szemben támasztott elvárásnak – és a képek alapján állíthatjuk, az új szerzeményeknek csak kis töredéke szerepel a felsorolásban. A lista jól mutatja a fényképészműterem előrehaladott színházszerűségét (a gyerekek dobogója is új beszerzés), amelyet az előző húsz évben gondosan alakítottak és fejlesztettek a műterem gazdái, s amelyet a VIII. pont külön is hangsúlyoz, hiszen e szerint e kellékek segítségével tulajdonképpen élőképeket (vagyis kimerevített színpadképet) képesek előállítani és megörökíteni. Gondy Károlynak ebben különösen nagy gyakorlata volt, hiszen jótékonysági estek alkalmával, műkedvelői előadásokon a Városi Színház színpadán maga is rendezett be hasonló jeleneteket – „Rococo képletet” vagy „Zrínyi esküjét” festmények alapján, máskor „Egy festő műterme” című képet, amely „sötét vörös alapszínű Makart-termet” ábrázol, középen a festő, a képek ügyesen elrendezve rámákban állanak, bennük képekként szebbnél szebb nőalakok.  A jelenetet a fényképésznél is be lehetett volna rendezni, s bizonyára akadtak is szép számmal, akiknek ez volt a kívánságuk – ahogy pedig az 1870-ből fentebb idézett példa mutatja, az élőképek szereplői is szívesen örökíttették meg jelmezüket és pózaikat előadás után a műteremben. A közönség kívánságainak való teljes alárendelődést mutatja a VIII. pont második fele is: a hölgyek olyanok lehettek, amilyenek akartak lenni.

Gondy Károly közreműködésével létrejött műkedvelő előadás plakátja, 1881. DM Irodalmi Tára

Ami a fényképezőgépeket illeti, az antiplanet objektív, amely átmenetet képezett a csúcsot jelentő anasztigmátok és az 1866-tól használatos aplanátok között, amennyiben már megkísérelte kiküszöbölni a képszéli életlenedést és torzulást, ebben a korban a legfejlettebb technikát jelentette, hiszen az anasztigmátok csak 1890-től kerültek forgalomba, széles körben pedig a legnépszerűbb változat, a Dagor megjelenésétől, 1893-tól terjedtek el.  Az antiplanetet, amelyet 1881-től forgalmaztak, elsősorban arcképobjektívnek használták a műtermes fényképészek, de létezett csoportok felvételére és pillanatnyi felvételre szolgáló változata is. A Français típusú antiplanet e portréobjektívek olcsóbb változata volt,  árára nézve 1897-ben azt írja Schmidt kézikönyve, hogy „a Français-sorozatok közül az I. számú 13:18–18:24-ig terjedő lemeznagyságra, 4 egyes lencse 90 frt, a II. számú 18:24–24:30 között álló lemezekre, 6 egyes lencse ára 126 frt”.  Az objektív „6 tárgylencséből áll, melyeket körülmény szerint 9-féle képen lehet alkalmazni, s ugyanazon egy állópontból különböző nagyságú képet lehet levennünk ugyanazon tárgyról. E tárgylencsékkel nemcsak egyes alakokat, csoportokat és tájképet, hanem legfinomabb rajzolatokat és föstményeket kifogástalan jól és szépen le lehet vennünk”. Pillanatzárral ellátva események rögzítésére is alkalmas, de a kellő élességhez a „nézőponttól a sebesen mozgó tárgyaknak legalább 35-40 méter távol kell lenni.”  Ez lehetett az a gép, amelyet a Kádas utcáról hoztak át.

A fényképezőgépekre vonatkozó következő információnk tizenöt évvel későbbi, 1905-ből származik, amikor a „félhomály (matt) képekre újonnan berendezett műtermet” hirdetik.  Az újonnan való berendezés valószínűleg egy újabb objektív és a hozzá való kellékek, esetleg papírok és előhívók beszerzését jelentette csupán – miután azonban a közönség ítélete pusztán a műterem enteriőrjére vonatkozott, fölösleges volt sok szót fecsérelni a technikai részletekre Ahogy a portré-fényképezőgépnek is csak a mérete volt említésre méltó („egy méter átméretű kamera”), úgy a pillanat-fényképezőnek is csupán a léte és a gyorsasága számított a közönség szemében, a típusa kevésbé – ennyi információból nem is tudjuk azonosítani. Tudjuk azonban, hogy Gondynak már 1884-ben volt ilyen gépe;  s ha egy műtermes fényképész szükségesnek érezte ennek beszerzését, noha napi munkája során nem sok hasznát vehette: az a technikai vívmányok naprakész követését mutatja, valóban a „szenvedély legbensőbb érzetét” a szakma iránt. Gondy Károly könyvtárában négy fényképészeti szakmunkát találunk, mindegyik a technikai eljárásokat taglaló, német nyelven kiadott szakkönyv, úgymint Hardwick Fotokémiai kézikönyve, 1863, Kleffel: A gyakorlati fotográfia kézikönyve, 1870, Krüger: A gyakorlati fotográfia egyetemes tankönyve, 1869, és Dr. Just: Tanácsadó a fixáló eljáráshoz albuminpapíron, 1887. Az évszámokból azt gondolhatjuk, a fotokémia kivételével ezeket a munkákat már mind gyakorló mester korában szerezte be (s a fotókémia mellett három másik, kémiai technológiákat általában tárgyaló könyve is volt). Sajátos ugyanakkor, hogy ilyen tárgyban magyar nyelvű művet nem vásárolt, pedig a század második felében több is megjelent már, s nem csak fordítások – az első, Tömösváryé, éppen Gondy pályakezdésének idején. Még mestere, Simonyi Antal könyve sem volt a birtokában (bár Lavater „Szenvelmi arctanát” talán éppen a tőle hallottak hatására szerezte be). Ezeknek a munkáknak a meglétéből, szükségesnek ítélt megvételükből – s gyakorlati jellegükből következtethetően sűrű forgatásukból – is arra gondolhatunk, a fényképész igyekezett szakmája technikai oldalának változásait követni – ha másért nem, mert erre szorította a megélhetés, a mindig újat követelő közönség igénye. Ennél azonban nyilvánvalóan többről volt szó, s joggal hihetnénk, hogy ha mesterségének technikai oldala ennyire érdekelte, akkor valamiféle fényképész-szakmai szövetségének is tagja vagy támogatója kellett, hogy legyen – amiképpen számos városi egyesületben vett részt társadalmi munkájával, felülfizetéseivel, adományaival. A magyar fényképészek első összefogására ugyan a század végéig kellett várni, de Gondy neve nem szerepel Veress Ferenc 1882-ben Kolozsváron megindított heroikus vállalkozása, a Fényképészeti Lapok támogatói között sem, ahogy nem találjuk a nevét szerzőként, levelezőként, hirdetőként és alapító tagként sem. Igaz, hogy előfizetőként a 62-ik volt a sorban (Egey István a 7-ik), és a lapalapítás ötletén fellelkesedve, „meleg hangú sorokat” ír a szerkesztőknek, de az előfizetési díjat (2 Ft!) többszöri felszólításra sem küldi be a postázott lapszámokért, így annak folyósítását számára megszüntetik, s Veress Ferenc szerkesztő, nevének kiírásával, nyilvánosan megszégyeníti és pörrel fenyegeti meg a lap levelezési rovatában.  A meg nem érdemelt bizalom elrettentő példájaként később is visszatér rá: „G. esete mutatja, hogy nem mindenkinek vannak lovagias fogalmai a hitelről.”  Ezek után a folyóirat fennállásának 7 éve alatt pusztán egy, a magyarországi fényképészeket számba vevő listán találjuk meg Gondy Károly nevét.  Hogy ezt a lapot vagy más, német nyelvű szakközlönyöket ennek ellenére forgathatott, azt naprakész újításai teszik nyilvánvalóvá, amelyek mindig egy-egy, a fényképészeket aktuálisan foglalkoztató problémára adott válaszul születtek, egy friss technikai újítást vezettek be, vagy csak a változó divathoz alkalmazkodtak. Miért vajon, hogy éppen saját szakmájáról vagy szakmája képviselőihez nem volt mondanivalója?  

A Gondy és Egey cég két nagyobb szabású vállalkozásban vesz részt az 1880-as években – bár ezek tulajdonképpen csak egyszerre készülő nagyobb mennyiségükkel tértek el a napi rutinmunkától.
1881-ben megjelentetik a Zsinati képviselők arcképalbumát, amelyeknek anyaképei megtalálhatók az utánrendelő könyvekben, a Cegléd utcai kirakatban ki is állították az arcképcsarnokot, de a piros vászonba kötött, aranyozott feliratú kis albumban nem eredeti, hanem a városi nyomda által fény-nyomással sokszorosított képek szerepelnek, összesen mintegy 106 darab felvétel. Sajnos, nem tudjuk, hogy az albumból hány példány készült – ha minden benne szereplőnek jutott volna belőle, talán több példány marad fent – és azt sem, hogy megrendelésre, vagy üzleti megfontolásból készült-e.

Az 1881-es debreceni zsinat képviselőinek arcmásait tartalmazó album. A Gondy és Egey műteremben készült  portréfelvételeket a sokszorosításhoz a debreceni nyomdában tették át fénykőrajzba. MNM Történeti Fényképtára
A zsinati képviselők arcképeinek egy része a fényképészműterem utánrendelő könyvében, 1881. DM Fotótára

Felkérésre készíthették viszont a már Egey Istvánnal kapcsolatban is említett Király Ferenc-féle díszalbum képeit, az 1885-ös országos kiállítás debreceni kiállítóiról. Az album (amely színtiszta debreceni munka, súlyos, aranyozott, veretes, Dávidházy-féle bőrkötésben, a városi nyomdában stancolt és nyomott kartonoldalakkal) 73 darab, kabinet- és prinzess-méretű eredeti portrét tartalmaz, amelyből 60 Gondyék munkája, 7 idegen műteremben készült, és mindössze 6 portrét készített Egey István. A rektók cégjelzései nélkül a két konkurens műterem portréit nehéz lenne szétválasztani, az azonosításban maguk a képek nem segítenek.

A Király Ferenc tiszteletére készített album Dávidházi-féle kötéstáblája, 1885. DM Iparművészeti Tára

A zsinati képviselőket szemlélve hasonlóképpen vagyunk, hiszen ilyen tömegben unalmasan egyformának találjuk őket: a mester egymás után beültette őket a ’dobozba’, és anélkül, hogy akár a világítás szögén vagy a tekintet irányításán változatott volna, egyenként lefényképezte őket. Nagyon sok balról megvilágított, jobbra néző (néha fordítva, de ennek nincs jelentősége), középkorú, szakállas urat látunk, sötét háttér előtt sötét ruhában, mindenféle egyénítés nélkül, akiket szinte csak a nevük alapján lehet megkülönböztetni. Mindenki nagyon tekintélyes és méltóságteljes, felelősségének teljes tudatában.
Nem tudjuk, mikor készítették, de 1882-ben jelentek meg a Vasárnapi Újságban, Könyves Tóth Kálmán cikkének illusztrációjaként azok a felvételek, metszet formájában, amelyeken Debrecen belvárosát örökítették meg: a Piac utcát a Nagytemplommal, a Kollégiumot az Emlékkerttel és a színház épületét, előtte a társulattal. Lehetséges, hogy a képek már a Letzter Testvérek műtermének Dalárünnepélyi emlék-sorozatával versenyezve, 1868-ban elkészültek: a színházat ábrázoló kép ugyanis már 1870-ben megjelent, a nagytemplomos felvétel egy változatának pedig 1868-70-es, kassai verzója van. Mindez csak azért érdekes, mert az újságban publikált metszeteknek ezen egyetlen esetben ismerjük a mintáját, az eredeti fényképeket. A három kép vizitkártya-méretben maradt fenn (ezért is valószínűsíthető a Letzter-párhuzam), és a metszetekkel összevetve mindhárom ékesen bizonyítja a rajzoló művészi szabadságát: az emlékkerti képen a Nagytemplom zavaróan belógó tetejének, ezáltal a magaslati nézőpontnak kiiktatása miatt eltorzultak a kép elemeinek arányai; a piac pedig palotasorral és élénk forgalommal egészült ki.

Könyves Tóth Kálmán cikke a Vasárnapi Újságban, Gondy és Egey fényképei nyomán készült illusztrációkkal
A Nagytemplom és a piac, Gondy és Egey fényképén, 1882 körül. DM Történeti Tára
Gondy és Egey fényképe a debreceni színházról és a Kollégiumról, illetve a képek alapján készített, a Vasárnapi Újságban megjelent metszetek

A szárazlemez bevezetése után elsősorban a rövid ideig attrakciónak számító „pillanatfényképezés” szerepel a hírek élvonalában. Jellemző, hogy az ezt lehetővé tevő új találmányt Gondyék nagy hírverést csapva, Reform a fényképészetben címmel harangozzák be, mint amely „kizárólagosan Londonban, Magyarországon pedig először Gondy és Egey műtermében van alkalmazásban”, miközben Egey István a saját műtermében, csendben használja ugyanazt az eljárást, és csak mellékesen említi meg, amikor a bővítésről ad hírt.

Gondyék 1884 januárjában az új eljárásnak megfelelően alakítják át a műtermet, beszerzik a szükséges felszerelést, majd egyre többet fényképeznek a szabadban is. A főtéren állítják ki „Jónáth századosné úrhölgy két képét, a midőn férje és Kornay őrnagy kíséretében lovagolni indulnak”, amely „gyönyörűen sikerült felvétel a cég fényirodája udvarán történt, egy pillanatnyi idő alatt, gelatén ezüst s bronz[!] emulsio használatával.”  Máskor – évek múlva – a raktártűzben leégett István-malom romjainak oltását „dokumentálják”, a tűz után hat nappal, az ismét felvonuló és „oltópózba” beálló tűzoltókkal.  

Az István-malom raktárának füstölgő romjai a tűz után egy héttel, és a fénykép kedvéért újra kivonult tűzoltóság bemutatója, Gondy Károly rendezésében. DM Fotótára
„Gondy és Egey által az István-malom raktárának égéséről felvett fényképek igen szépen sikerültek és pedig mind a három felvétel. A sikerült képek Beke László divatüzletének kirakatában kaphatók.” (Debrecen-Nagyváradi Értesítő, 1891. június 21.)

Mindkét példa azt mutatja, hogy a pillanatnyi idő alatt történő fényképezés lehetősége ekkor még nem jelentette a pillanat megörökítését; mindkét esetben szereplőket állítanak be, akik úgy csinálnak, mintha. A műtermi gyakorlatot folytatják tehát, csak élő díszletekkel, staffázsfigurákkal, a szabad ég alatt. Fényképeznek ugyanekkor huszárezredet, hadgyakorlatot, műkedvelői előadást, iskolásokat és espereseket, egy ízben pedig épülő ház állványzatára másznak, hogy megörökítsék a Piac utca látképét.
1890-ben képeket készítenek a Debrecenbe látogató „király fogadtatásának, bevonulásának s városunk főutcájának ez alkalomból való feldíszítésének” momentumairól, amelyeket ki is állítanak, s a Vasárnapi Újságnak is elküldenek (ahol békében megférnek, egy oldalon Egeyvel és Papp Alberttel).

“A mai számunkban közölt debreceni képeket Cserna Károly rajzolta, debreceni fényképek után, és pedig a megyeház előtti jelenetet és a Kisvárad-utcát Gondy és Egey, a zsákokból készült díszkaput Egei, az uri bandériumot Papp Albert fölvétele után.” (Vasárnapi Újság, 1890. szeptember 28.)

Megörökítik a millenneumi ünnepségeken felvonuló debreceni polgári és úri bandérium néhány tagját, de nem vonulás közben, hanem (talán) otthonukban, mintegy jellemzésképpen: a díszegyenruhás, trombitát fújó „úr” egy emeletes ház udvarán, míg a mentét és dolmányt viselő „polgár” egy öreg cívisház tiszta, fehér falai és boltívei előtt ül lova hátán.

Két „eredeti banderista” fényképe: a millenneumi ünnepségeken felvonult debreceni polgári és úri bandérium tagjai lóháton, díszegyenruhában. 1896 körül. DM történeti Tára

A  sajtó számára legérdekesebbnek mégis az az esemény tűnik, amikor 1889 májusában a Feszty Árpád és Mednyánszy László társaságában a Hortobágyra látogató Jókai Mór városi notabilitásokból álló kíséretével együtt Gondyék is kirándulnak a pusztára, hogy a művészek által megjelölt festői témákat számukra megörökítsék. Így felvétel készült az éppen pányvát vető csikósról, a birkaúsztatásról, a gulyáról és a ménesről, a lovagló csikósokról. Amikor azonban „Jókai a borivó asztal mellett a csikósok közé telepedett le, s egy szál cigány hegedűje mellett együtt koccintgatott velük” – „Gondy fényképésznek sem kellett több, előkapta a pillanatfénykép-apparátust, s egy másodperc alatt már meg volt örökítve a kedves jelenet, mikor Jókai, a nemzet nagy költője együtt iszik a hortobágyi csikósokkal, bojtárokkal”. – A képet Gondy a Vasárnapi Újságnak szánta, ám ott nem jelent meg, csak az Új Időkben, halála után közölte a Gondy vejével barátságot ápoló, s így a hagyatékot jól ismerő Móricz Pál.

Móricz Pál írása Gondy és Egey fényképével. Új Idők, 1915 karácsony

A Hortobágyon készült tájképeket Gondyék sokszorosították, és sorozat-kartonra kasírozva árusították.

Gondy és Egey hortobágyi sorozatának darabjai, 1880-as évek vége. DM Néprajzi Tára, Lóitatás a gémeskutaknál
Hortobágyi tanya
Birkaúsztatás

Lehetséges, hogy ennek a sorozatnak a darabjaiból küldtek képeket pár év múlva, Vértesi Gyulának az Illustrated London News számára írandó, Debrecenről szóló cikkéhez. A cikket illusztráló Goró Lajos „csinos rajzokban mutatja be a híres csárdát, az impozáns hortobágyi hidat, a mátai oázist, a gulyát, a ménest, a csikóst. – Goró rajzaihoz Gondy Károly ma küldött Budapestre néhány sikerült fényképfölvételt a Hortobágyról.”  Ha ezek nem is, megjelent viszont a Vasárnapi Újságban két képük „az Amerikába ment hortobágyi csikósokról”, 1897-ben – s végre nem metszet, hanem eredeti (cinkografált) fénykép formájában.  Ez volt az első és egyetlen ilyen alkalom, később már nem publikáltak fényképeket; a századforduló sajtója zsánerképek helyett immár eseményfotókat követelt, amelyet az új nemzedék szállított.

„...két nyalka csikós legény, Nagy Pista meg Debreczeni Sándri, menten vállalkoztak s azóta ott mutogatják már az Óperencián túl lovaglási és csikófogási mesterségüket. A legényeket egy évre szerződtették, havonként 40-40 dollárt és teljes ellátást kapnak, azonkívül minden költségeiket a sport-egylet fedezi. E vállalkozó csikósok arcképeit mi is bemutatjuk a Gondy Károly debreceni fényképész eredeti felvételei után.” (Vasárnapi Újság, 1897. május 9.)

Az utánrendelő könyvek sora a 29. (eredetileg 32.) kötettel megszakad, ekkor körülbelül 1901-1903 körül járhatunk. Az utolsó kötetben, az összes többitől eltérően, amelyekben minden négyzetcentit felhasználtak, az utolsó, 51.191 sorszámot viselő kép után még számos oldal áll üresen, amelyeket már meg sem vonalaztak. Úgy tűnik, mintha ekkor felhagytak volna a képek adminisztrálásnak ezzel a gyakorlatával, s a műterem működésének hátralevő esztendeiben már nem vezettek utánrendelő könyvet, vagy valamilyen más módszert követtek; kevéssé lenne érthető ugyanis, hogy miért éppen az utolsó néhány album tűnt volna el, amikor az összes többi, harmincöt év anyaga olyan gondosan megőrződött. Azt is gondolhatnánk, maga a műterem szűnt meg a századfordulón, ennek azonban ellentmond, hogy hirdetéseik még 1902-1906 között is megjelennek, a hírek találmányokról és új berendezésről számolnak be: tevékenységük tehát igencsak aktív. 1903-ban, egy hírben azt olvashatjuk: „mint érdekes adatot említjük fel, hogy 60 ezer fényképfelvételük közül 8894 menyasszonyi és 9403 gyermek felvétel”.  A számadatokat, mint mindig, ebben az esetben is bizonyára Gondy mestertől nyerte az újságíró (akinek, a pontos számból sejthetően, lehetett erről valamiféle külön nyilvántartása) – s azt legalább bizonyítja, hogy a működés folyamatos volt, s a korábbinál nem kevésbé intenzív, ha az utolsó beragasztott képek után pár év alatt még kilencezernyi felvétel készült. Azt azonban, hogy milyen képek is készültek az utolsó években, összesítő albumok híján már csak szórvány, a verzók alapján meghatározható felvételekből ismerhetjük – ezek mennyisége pedig, legalábbis az albumképekhez viszonyítva, nem valami sok.

Hirdetés, 1902

A műterem utolsó éveinek hiányos dokumentációja, netán a műhelymunka tényleges akadozása annak is betudható, hogy Gondy, mint arról maga számol be, idős korára egyre fokozódó mértékű „reumatikus bajban szenvedett”, olyannyira, hogy az akadályozta a rendes munkavégzésben.  1906 nyarán pedig, amikor ellátogatott Bártfán üdülő családjához, szélütést kapott – éppen, miután feladta a hirdetést „a legjobb szakerő vezetése alatt újonnan berendezett” műterméről, és nyaralni készült.  Lehet, hogy e „szakerő” már egy segítő társ felvételét jelenti. Valószínűnek látszik, hogy betegségéből nem sikerült tökéletesen felépülnie, mert 1907 május elsején hirdetése jelenik meg a Pesti Hírlapban, amelyben a műtermet berendezésével együtt eladásra vagy kiadásra kínálja. Az üzlet nem jön létre, így egy év múlva újra próbálkozik, majd 1909 elején már véglegesen, konkrét összegért adná el egész, „nagy jövedelmű” házát, s kiadni a benne lévő, éppen nem bérelt bolthelyiségeket.  Noha a reklámokat mindvégig a cég nevében szignálták, 1902-től a címtárakban a debreceni fényképészek sorában már nem a Gondy és Egey műterem, csak Gondy Károly neve szerepelt: 1905 után Egey Imre már cégtulajdonos sem volt és valószínűleg el is költözött a Szent Anna utcai házból.  Halálakor, 1911-ben, már emlékeztetni kell a közönséget, hogy „régi híres cég volt Debrecenben a Gondy és Egey fényképész-cég. Évtizedek előtt ahány szép asszony meg deli ifjú volt, mind az ő műtermében csináltatta a fotográfiáját. De múltak az idők. Újabb és újabb konkurrensek támadtak, s az ósdi műterem is kezdett kopni, fogyatkozni. Már pár év előtt fel is kellett adni az üzletet.”  

1909 februárjától a műterem új bérlője Brassay I. Zoltán, aki február 23-án nyit, s márciusban már az ő termékeiről olvashatjuk ugyanazokat a jelzőket, amelyekkel nem sokkal előtte még Gondy és Egey képeit illették. A műterem továbbra is kedvelt és látogatott: a közönség körében tehát nem jelentett fennakadást a tulajdonosváltás; noha arra, egy megjegyzés szerint, ráfért, hogy új életet vigyenek bele

Gondy Károly és felesége még 1911-ig tulajdonosa maradt a háznak, valószínűleg benne is laktak, csak az év áprilisára tudják eladni. A műteremben ekkor már, év elejétől, új fényképész, Demmer József dolgozik,  majd 1913 szeptemberében Burg Izsó költözik ide a Kossuth utcáról, s Adria néven működteti a fényirdát, 1920-ig.  Ekkor valószínűleg egy időre elnéptelenedtek a sokáig olyan nagy forgalmú termek, míg a Debreceni Képző- és Iparművészek Egyesülete 1924-ben Művészház létesítése céljából birtokba nem veszi a napfényműtermet, hogy kiállítótermet, klubhelyiséget és olvasótermet alakítva ki benne, üzemeltesse három évig, szellemi és anyagi tőkéje elfogytáig.  A később ismét lakóházként funkcionáló épület az 1970-es évekig állt fent, akkor városrendezési céllal lebontották, de az üresen tátongó telken csak az utóbbi időben nyitottak utcát.

Írjon nekünk üzenetet

Név
E-mail cím
Üzenet
Írja be a képen látható szöveget